Egy el nem küldött levél

Tetten ért történelem – 1956

Szegedinácz Anna

Marth Béláné Móré Zsuzsannával tavaly októberben kerültem kapcsolatba, Móré Imre révén. Rokonai voltak a nagyszerszámos halász – Kácser Mihály fia, feleségének. A testvérek részesei voltak az 1956-os forradalom budapesti eseményeinek, hiszen mindketten egyetemisták voltak akkor. Megbeszéltük, hogy felkeresem és beszélni fog nekem az ’56-os élményeiről. Akármennyi idő telt is el azóta, az emlékek nem halványultak, mélyen bevésődtek. Zsuzsannát életéről, munkájáról is kérdeztem és ő mesélt nekem minderről.

– 1937-ben születtem Cecén egy iparos, kereskedő családban. A bátyámmal apáról voltunk testvérek, de testvérként édesebbek az édesnél.
Mai napig én vagyok a „legfiatalabb” gyermek otthon, aki óvodába járt. Annak idején Cecén már volt óvoda. Édesanyám és édesapám mindketten dolgoztak. Volt, aki a háztartást vezette anyám helyett. Nekem dadám volt, aki elvitt az óvodába és ott is maradt velem. Amikor felnőttként találkoztam vele, magához ölelt, gyengéd, lágy ölelése volt és én Zsizsinek becéztem.

Az óvónőm, Ibolya néni csodálatosan hegedült. Megfogott engem a zene és imádtam óvodába menni, hallgatni a muzsikát.

Általános iskolába is Cecén jártam. Akkor történtek az államosítások, a szüleim anyagi helyzete miatt a gyerekek áskálódtak ellenem. Katolikusok voltunk és a reformátusok voltak többségben. Nagyon rossz volt az iskolában a hangulat. Egy csodálatos ember – Ibolya néni férje – aki az iskolaigazgató volt, végül szépen elsimította az ellentéteket. Az egész osztály baráti társaság lett. Még utána is rendszeresen találkozgattunk. Végül már csak özvegyasszonyok találkozója lett, mert a párjainkat elvesztettük.

Az iskolában voltak tanulmányi versenyek, ahol indultam és nyertem. Jó tanáraink voltak. Apáméknak megvolt továbbra is a nagykereskedése – cecei paprikát szállítottak fel Budapestre vagonokban – ezért továbbtanulásról szó sem lehetett, hiába végeztem el a nyolcadik osztályt kiváló eredménnyel.

Akkor épült az új szocialista város: Sztálinváros (a későbbi Dunaújváros), sok tanítóra lett volna szükség. Egy fiú tanítóképzőt indítottak ezért Sárbogárdon, de nem jelentkezett kellő számú fiú, így vettek fel lányokat is. Így kerülhettem csak be a középiskolába. Sárbogárd község volt, csak később kapott városi rangot.

Bár felvettek, nem volt öröm az élet. A családom miatt „egyéb” származású voltam, nem munkás, vagy paraszt. Az „egyébnél” csak az ”X”-es volt rosszabb. Éreztették velem a származásomat, hiába voltam jó tanuló. Az igazgató volt a matematika tanárom. Meg se nézte a dolgozatomat, ráírta, hogy 1-es. Amikor a félévi értékelés volt, az osztályfőnököm hivatott:
– Zsuzsa! Mit csinál maga? Mindenből jeles, de matematikából meg akarják buktatni.
– Tanár úr! Semmit sem csináltam, csak az igazgató bácsi szóba sem akar velem állni.

Egyszer megkérdezte tőlem: „Zsuzsa! Volt-e magának Móré nevezetű ismerőse?” Igen! – válaszoltam – a bátyám, Móré Imre. Székesfehérváron tanult. – Ez volt az első és utolsó kérdése hozzám.

Kisfalumból a nagyvilágba

Később kiderült, hogy Ruttkai István a bátyámnak is igazgatója volt. Indokolatlanul megbuktatta. Ezért Imre, a gyönyörűen becsomagolt papírba – mint egy virágcsokrot – csalánt tett és átadta neki ajándékba. Az iskolából persze távoznia kellett. Imi így került fel Pestre kereskedelmi iskolába. A történteknek pedig én ittam meg a levét.

Másodikosok voltunk, amikor Sztálin meghalt. Én a kis ugri-bugriságomban szaladtam fel a lépcsőn, kivágtam az osztályajtót és azt mondtam hangosan:
– Gyerekek! Megdöglött Sztálin!
Az igazgató a lépcsőn jött fel és meghallotta. A jó Isten védett meg akkor engem. El akart vinni az AVO éjjel. Az volt a szerencsém, hogy az egyik osztálytársamnak a testvére az ÁVÓ-nál dolgozott. Kimentett, nem engedte, hogy elvigyenek. 16 éves voltam akkor. Ruttkai nem tudta, ki az a „nagyhatalom”, aki az ő rendelkezése fölött áll.

Utána én lettem a „favorit”. Édesanyám el akart vinni Székesfehérvárra a tanítóképzőbe, de akkor már piedesztára emelt. Mindent kaptam: pénzjutalmat, jutalmat, üdülést, kirándulást. Amit kaptunk, abból mindenből kaptam én is. Így maradtam Sárbogárdon. Egy évig maradt még ott a képző, majd a székesfehérvári képzőbe átvitték a tanítóképzős osztályokat.

A IV. évfolyamot már ott végeztem el. „Kommunista” osztályként kerültünk át. Mindenből a legszigorúbb tanárokat kaptuk. Igazgatónk, Cseh Tóni bácsi volt a magyar tanárunk. Matek tanárnőnk a legszőrösebb szívű, barátságtalan, zord nőszemély lett.Tóni bácsinak szokása volt, hogy hátra tette a kezét, szétterpesztette a lábát. Azt képzeltem, ha felfelé tenné, olyan lenne, mint az Eiffel torony. El kezdtem nevetni, a magam kis képzelődésén. Kiszúrt. Majdnem minden órán szóhoz juttatott. József Attiláról tanultunk és én nem nagyon készültem, kezdve attól, hogy Pesten a Gát u. 3. szám alatt mi történt. Egész órán hagyott akkor beszélni róla.
– Zsuzsa! Mennyit készült maga a mai órára? – kérdezte.
– Tanár Úr, semmit! Különben is utálom József Attilát, Adyt szeretem.

Év végén behívatott az irodába és azt mondta: „Ezt adom magának, mint az imakönyvet. Legyen úgy magánál és próbálja megszeretni József Attilát.” Az van beleírva: ”Móré Zsuzsannának, a legjobb tanítónak.” 1956. június 24.
Azóta imádom József Attila költészetét. Amikor Kisapostagon laktunk, a kisebbik fiammal gyakran ültünk a Duna-parton és mondtam a verseit.
A matektanár, ha kérdezett valamit, először csak „nem” volt a válasza. Semmit sem tudtunk neki jól.

Egyszer odajött hozzám a gyakorló iskolai tanárnő:
– Leány! Lebuktál! – mondta. Láttam, nem az uszodába mentek ti reggel, hanem templomba.

Attól kezdve megnyíltak. Mi lettünk a „kommunista” osztályból a „kedves” osztály. Akkor a középiskolával gyakorlatilag tanító képesítést kaptunk és volt még egy kötelező gyakorló év utána.

*

Egyetemre szerettem volna menni, textil mérnöknek tanulni. A matematika mellett akkor az irodalom is vonzott. Tanulmányi versenyeket nyertem, amely olyan előnyöket adott már a 3-ik osztályban, hogy felvételi vizsga nélkül mehetek az egyetemre. Földrajzból országos versenyt nyertem. Imi kísért el az egyetemre, mert felvételi vizsga nélkül, elbeszélgetésre hívtak be. Földrajz-történelem szakra akartam menni, de az csak Szegeden indult, Pesten pedig földrajz-biológia szak. Az elbeszélgetésen többen kérdeztek. Olyan kérdéseket tettek fel, ami a témába vágott, de az embernek fel kellett találnia magát. A biológus professzor azt kérdezte: „Tudja-e, mi az a püspökfalat?”

Akkor oldódtam egy kicsit és válaszoltam. Egy másik azt mondta: „Ne kínozzátok már!” Elbeszélgetés végén, ahogy szaladtam ki, utánam szóltak: „És ösztöndíjat kér-e?” Helyettem valamelyik prof válaszolt: „Persze, a legnagyobbat.” Rákosi Mátyás ösztöndíjat kaptam. Amikor kifizettem a kollégiumi díjat és mindent, több pénzem maradt, mint amikor kimentem tanítani.

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Természettudományi Karának földrajz-biológia szakos hallgatója lettem. A kollégium a Rákóczi út 5. szám alatt volt. Az épület földszintjén tanításhoz szemléltető eszközöket árusító bolt volt akkor.

*

És jött 1956. Mi földrajzosok szombatonként kirándulni mentünk. Jártuk a hegyeket, megfigyeltük kőzettanilag, biológiailag. Amikor mi kirándultunk, akkor volt a Műszaki Egyetemen a gyűlés.

Elhatározták, hogy szervezzünk tüntetést a lengyel néppel való szolidaritás jegyében. Ez a hír fogadott bennünket, amikor megjöttünk a kirándulásról. Gyülekezés a Gólyavárban lesz október 23-án, a természettudományi kar hallgatóival. A Gólyavár a Természettudományi Egyetem területén volt, egy nagy kerek épület.

Október 23-án délelőtt 10 órakor abbahagytuk az órákat, mentünk a Gólyavárba. Délben még gyorsan megebédeltünk és a megbeszéltek szerint 2 órára a Károlyi Kertbe mentünk, mert ott volt a három egyetem hallgatóinak a gyülekezése. Onnan indult a tüntetés.
Kimentünk a Duna-partra a Petőfi-szoborhoz. Sinkovits Imre verset mondott. Elénekeltük a Himnuszt és indultunk Budára a Bem-szoborhoz. Útközben követeltük: „Kossuth címert akarunk”. Először csak úgy tűztük össze a zászlón a címert, hogy ne legyen látható a sarló és a kalapács. Később egyre több zászlóból kivágták. Üdvrivalgással fogadtak az utcán az emberek. A Bajcsy Zsilinszky úton haladtunk végig, a Margit-híd felé. Menet közben volt egy kaszárnya. A katonák az ablakba tódultak.

A Bem téren Tildy Zoltán mondott beszédet, majd a Forradalmi Bizottság egyik tagja felolvasta a szervezet kiáltványát. A Műszaki Egyetemről pedig egy diák felolvasta a követelésünket, a 12 pontot.
A Bem tér után visszajöttünk az Országház elé, ott voltunk, amikor leverték az épületről a vörös csillagot. A tömeg azt skandálta: „Vöröscsillag nem kell nékünk, Kossuth címer a reményünk”.

Hosszú ideig vártunk arra, hogy Nagy Imre kijön az épület elé, mert a tömeg őt követelte. Maléter Pál jött, a Parlamentbe sietett Nagy Imréhez. Akkor már késő este volt és csúnya dolgok voltak. Teherautó jött, a rajta lévők közölték, hogy a Magyar Rádiónál az ÁVÓ-sok lövik a fiatalságot. A professzorok hazarendeltek bennünket.

A mi épületünk központi helyen volt. A kollégiumból nem engedtek ki bennünket, és egy idő után az óvóhelyre kellett mennünk. Kezdetben még a búzadarát is vízben főztük meg, de az épület belövéseket kapott és később nem volt sem áram sem víz. A fiúk próbáltak gondoskodni arról, hogy az 500 lánynak legyen mit enni, mert éhesek voltunk. Egy alkalommal Darvas Iván jött és azt mondta: „Lányok! Adjatok enni, mert megdöglök!”

Sokáig megvolt a lábasom, amiben a kollégiumban főztem. Megtartottam emléknek. Imi egyszer látogatott meg, október 31-én, szerdán, aztán visszament a társaihoz. Részt vett a harcokban, sokat idegeskedtem érte.
A kollégium épülete mellett volt egy üres telek a Múzeum körút és a Rákóczi út sarkán. A rajta lévő ház a II. világháborúban pusztult el. A Kollégium oldalfalán, az emeleti szinteken volt egy hatalmas üvegfal. Romokban állt a velünk szemben lévő nagy épület a Múzeum körút és Rákóczi út sarkán. Alul bankház volt, egy félköríves épületben, hatalmas órával a tetején, az emeleti szinten pedig extra méreteket áruló üzletház.

Levelet írtam a szüleimnek, hogy valamennyire megnyugtassam őket. Nem tudhattam, hogy Imre később hazament. Édesanyám azt mondta neki: „Az egyszem testvéredet otthagytad a tűzben!”
Imi akkor visszafordult és egy tejes­autó­val visszajött értem Pestre. Az édesapám azt mondta édesanyámnak: „Már az egyik gyereked itthon volt. A másikért visszaküldted meghalni.”

November 31-én a kollégium második emeleti ablakából láttam, hogy tank áll a Kossuth Lajos utcában. Egy sötétkék ballonkabátos fiatal férfi jött a kollégium felé. A tankból rálőttek. A kabátja meggyulladt, próbálta eloltani a ruháján a tüzet. Azt hittem a testvérem az, felugrottam. A tankból meglátták a mozgást és az ablakra lőttek. A légnyomás úgy kapott el, hogy fekve találtak a társaim. Imi hajolt fölém. Nem ő volt az, akire rálőttek, de ő meg a kollégium oldalán lévő üvegfal szilánkjaitól sérült meg, amikor az Astoria melletti tankból meglőtték.

Imi egy cecei tejeskocsival jött Pestre. Vidékről teherautókkal hoztak fel élelmet. Cecén volt egy tejüzem, ami naponta szállított tejet, élelmet.
A Szabadság hidat az oroszok már lezárták, gyalogosan mentünk át Budára. Lekéstük a Cecére visszatérő tejeskocsit. Végül egy másik teherautóra sikerült felszállnunk a Gellért térnél. Az utolsó pillanatban mentett ki az ostrom előtt.

November 4-én hajnalban Rácalmáson – ahol addig sohasem jártam – almát adtak föl a kocsira, mert nagyon éhesek voltunk. Dunaföldvár felől már jöttek az orosz tankok. Dunaföldváron a tiszti kantinba vittek bennünket és ott enni adtak nekünk.

Édesanyám egész éjszaka imádkozott értünk, hogy épségben érjünk haza. Bár épségben kerültünk haza, Imrének már nem lehetett maradnia, mert az ÁVÓ-sok már keresték.

*

1956-ban elsőéves egyetemista voltam, 19 éves. Nagyon sokan voltunk akkor otthon egyetemisták Cecén. Mint fiatalok jól akartuk érezni magunkat, még táncoltunk is. Hogy pénzünk legyen, az állatorvos oltást szervezett, tyúkokat kellett beoltani. Lázár Ervin (író) a szüleivel Rácegrespusztán lakott. A két család összejárt, jó barátságban voltunk velük. A szüleimhez a boltba jártak vásárolni. Ervinnel jártam oltani, aki magas, szép szál legény volt, a Bölcsészkaron újságíró szakra járt. Orvosnak nézték, egy család kérte, hogy nézze meg a disznait. Ervin egyet beoltott a tyúkoknak való vakcinával. Másnap dolgozni mentünk. Az állatorvos azzal fogadott bennünket: „Ervin! Mit csináltál? A sertés elpusztult.”

Az 1956-os eseményekről Zsigmond Vilmos és Kovács Laci dokumentumfilmeket készített. Külföldre mentették ezeket a filmeket és az USA-ba kerültek. Kovács Laci cecei volt, Imre jó barátja.
Háromszor próbáltam az egyetemre visszakerülni, de nem kezdődött meg a tanítás. Az érettségi után lehetett volna nekem egy gyakorló évem, hogy megszerezzem a tanítói képesítést. Ezért, hogy ne vesszen el az évem, kimentem tanítani 1957. február 19-én – a névnapomon – Fehérvárcsurgóra és ott maradtam a tanév végéig.

Édesanyám az izgalmakba belebetegedett. A szüleim kértek, ne menjek vissza az egyetemre, hanem menjek haza az édesanyámat ápolni. Ősszel, az új tanévben már Cecén tanítottam.

Hivatalosak voltunk egy lakodalomba, ahol megismertem az én drága angyalomat. Béla a Bartók Béla szakiskolába járt előtte. Úgy döntöttünk, én nem megyek vissza az egyetemre, ő pedig nem megy fel Pestre, az Akadémiára, összeházasodunk. ’56-ot őriztük a szívünkben, de nem beszéltünk róla.

A egy év gyakorlattal megszereztem a tanítói oklevelet. Utána tanítóképző főiskola lett. Később Fehérváron megszűnt a tanítóképző, Győr, majd Kaposvár lett a regionális központja. A tanárunk azt mondta: „Hatékonyabb volt az egy év gyakorló iskola, mint a két év a főiskolán.” Főiskolára már nem jelentkeztem.

Milyen településeken tanítottál utána?

Fehérvárcsurgóra ’56 miatt kerültem. Cecén 1957-ben egy évet tanítottam. A férjemmel 1958. augusztusában házasodtunk össze. Utána negyven évet a Sárszentmiklósi Általános Iskolában tanítottam. Onnan mentem nyugdíjba 1992-ben. Nem voltam szakos tanár, de kémián kívül mindent tanítottam. Alsóban pedig a 3-4 osztályt.

A párom dolgozta ki az egész napos iskolaotthonos rendszert. A módszertan a Fáklya folyóirat 19-es számában jelent meg, a Kossuth kiadónál. Ez azt jelentette, hogy a gyerekek nem vittek haza házifeladatot, tanszert, csak hét végén a füzetüket megmutatni a szülőknek. Hogy a gyerekeknek ne legyen megterhelő a tananyag, délelőtt voltak a nehezebb tárgyak, délután pedig a könnyebbek. Sok volt a szabadidő. A szabadidőben zenei-, kézműves-, kulturális-, sportfoglalkozások voltak. Álomiskola voltunk.

Akkor még nem terjedt el, bár a módszer megjelent könyvalakban. A kiadvány dátuma: 1973. július 10. A címe: „Útban az egész napos iskola felé”. Sok bemutató tanításunk volt, pedagógusoknak. A „Tanító” című folyóirat a kísérletet figyelemmel kísérte és folyamatosan tájékoztatott róla.

*

Sárbogárdon építettünk családi házat. A férjem zenét is tanított. Én a mai napig járok egy kórusba énekelni, Sárbogárdra. Hangverseny minősítési kórusunk van. Mozart koronázási miséjével készülünk az Adventre.
Béla a Soproni Evangélikus Tanítóképzőben végzett, zenebarát tanítók lettek. Magánúton is énekelt, szólót a kórusban. Alsó tagozatos képesítést kapott. Kezdetben mindent tanított, majd szakfelügyelő lett és mellette órákat is adott.

Már megvolt az Ezüst, az Arany, a Gyémánt és most megkaptam az idén a Vas Diplomámat.

Két fiunk született: Béla és Péter. Bélának két leánygyermeke, Péternek egy fia van. Béla 63 éves, a leányai 38 és 22 évesek. Péter 59 éves és 13 éves a fia.
Nyugdíjba mindketten 1992-ben mentünk. Én plusz 11 évet dolgoztam a kötelező éveken felül. A férjem 2006-ban halt meg. Jómagam 18 éve Dunaújvárosban élek.

Móré Zsuzsanna levele a szüleihez, 1956. októberében

Drága Jó Édesanyám és Édesapám!

Szeretnélek megnyugtatni benneteket annyira, amennyire lehet. Szeretném leírni úgy az eseményeket, ahogyan én azokat láttam és átéltem, hozzá téve azokat is, amiket a többiek meséltek és mi csak a hangját hallottuk.

Már hetek óta itt Pesten lázban van az ifjúság. Izzó hangulatú gyűléseket tartottak mindenfelé a városban. Hétfőn este én ültem a tanulóban, mikor bejöttek a lányok és bejelentették, hogy holnap pedig tüntetést rendezünk.
A hirdetőtáblákon is ez a felirat állt: Kedden, 23-án délben gyűlés lesz a Gólyavárban, délután 3 órakor pedig a lengyel néphez való barátságunk alapján szimpátia tüntetést rendezünk. Gyülekező ¼ 3-kor a Károlyi kertben.
Délben abba maradt az előadás és tanár, diák professzor mind sietett a gyűlésre. Itt felolvasta a DISZ vezető a követeléseket, melyek minden egyes pontját hatalmas lelkesedéssel fogadott a tömeg.

Gyűlésünkön rengeteg küldött volt, más egyetemekről, gyárakból, rendőrségtől, katonaságtól. Vezetőik bejelentették ők is csatlakoznak a tüntető ifjúsághoz. Forró hangulatban ért véget a gyűlés, azután rohantunk ebédelni. A nagy rohanásra minden ház lakója az ablakokba tódult, csak úgy repültek felénk a kérdések. Tényleg tüntetni fogunk?

Az utcán megálltak az emberek és büszkén néztek az egyetemisták mellét díszítő nemzeti szalagocskára, mert azt a gyűlés előtt mindenki kitűzte.
Ebéd alatt is csak a tüntetésről beszéltek, amit mi csendes tüntetésnek határoztunk, hogy lesz, nehogy ha kiabálunk a közénk keveredettek olyan jelszavakat hangoztassanak, amiket esetleg megtorolhatnak rajtunk.
Ebéd után siettünk a Károlyi kertbe, ahol a gyülekező volt. Itt hallottuk meg, hogy a belügyminiszter nem engedélyezi a tüntetést, ezt persze kifütyölte az ifjúság és küldöttséget bocsátott útnak, hogy engedélyezzék a tüntetést, ami eredménnyel is járt.

Így a hatalmas tömeg elindult a jogi karhoz, hogy ott a jogászokkal egyesülve menjünk a Petőfi térre, nagy költőnk szobrához, hogy onnan induljon a tömeg útjára. Mire mi odaértünk már a többiek ott voltak. Sinkovits Imre (nagy színész) szavalta a Nemzeti dalt, aminek minden egyes refrénjét vele mondta a tömeg, Valami felemelő érzés volt az a hangorkán, amely akkora erővel csak azt kiáltotta: „A magyarok Istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

Ezután elénekeltük a Himnuszt és indultunk Bem apó szobrához. A Kossuth utcán jöttünk fel és a Kiskörúton (Tanács körúton), Bajcsy-Zsilinszky úton, Szt. István körúton mentünk a Bem szoborhoz!

Az útközbeni jeleneteket nagyon nehéz leírni. Követeltük: „Kossuth címert akarunk”. Először csak úgy tűztük össze a zászlónkat, hogy a régi címer ne lásson, később azonban a régi címereket a sarlós kalapácsost kivágtuk és a fellobogózott házak zászlaiból is kivágattuk, amiket nagy üdvrivalgással fogadott a tömeg. Az emberek minden házon csak egy zászlót hagytak, a többit ledobatta magának a tomboló nép.

Nagyon szép jelenet volt, amikor egy öreg bácsi elővette régi Kossuth címeres zászlaját és könnyes szemmel ledobta a tömegnek. A nénik elővették nemzeti színű kendőiket, ezeket a vállukra terítve álltak az erkélyen. Mindenhol nemzeti színű zászlók lobogtak és szalagok lengtek. Érdekes jelenet volt az, amint meneteltünk közvetlen előttünk lévő sorban mentek a profok. Egy ember elkiáltotta: „Forró vizet a kopaszra”, erre az egyik nagyon mulatságosan megjegyzi, de ezt nem rám gondolta, á dehogy Rákosira volt a válasz.

Bem szoborhoz közeledve a kaszárnya előtt követelte a nép a katonáktól, hogy gyertek velünk, de ők nem jöhettek. Jelszó: „Honvédnek magyar ruhát, vessék le a gimnasztorkát”, mire ők levetkőztek és úgy álltak ablakaikba, ahová nagy papírokra felrajzolták a Kossuth címert is. Itt minden egyetem elvonulva Bem szobra előtt, letette koszorúját a nagy hadvezér lábaihoz. Ezután lehetett látni, mekkora tömeg van a felkelésben. A Margit-hídon csak úgy nyüzsögtek már visszafelé az emberek Pestre, mi pedig Budán voltunk, a tömeg vége pedig még éppen hogy átért Budára.

A hídon már fáklyákat gyújtottak és a csendes tüntetés mind hangosabbá vált. Pár jelszót írok most le, ami eszembe maradt: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, Sztálin szobrot add a méhnek, ezzel is a békét véded.” „Azt kérdezik Pesten, Budán, hová lett a magyar urán?” „Ruszkik haza!”

A sötétkék ballonkabát

Ezután a Parlament elé vonultunk. Itt „Gerő Ernő gyere ki, ég a házad ideki”. „Vörös csillag nem kell nékünk Kossuth címer a reményünk”. Ebbe természetesen már volt túlzás, ami alapján meg is kaptuk a csőcselék jelzőt, persze ezt már nem az egyetemisták követelték. Új kormányt és Nagy Imrét követelte a tömeg.

Egyszer csak eloltották a villanyokat, hogy a tömeg menjen széjjel, mire aztán kinél mi volt, azt gyújtotta meg. (Az) Újságokat felemelték és úgy égették. Amerre (a) szem ellátott lángtenger borította az utcát, ez kissé veszélyes volt, de eredménnyel járt, mert a villany újra kigyulladt, a követelés pedig fokozódott. Nagy Imre késett, másra nem hallgattak, ha más beszélt kinevették, fütyölték, borzasztó volt.

Már azt kiabálták, ha nem jön ki valaki, mi megyünk be. Hangszóró nem volt, úgy ordították le, hogy ha Nagy Imre megérkezik azonnal beszélni fog, addig Sinkovits szavalt, de csak a Nemzeti dalt engedték, és míg Nagy Imre megérkezett addig csak a Himnuszt és Szózatot énekeltük, mikor azonban ő megjött, rá sem hallgattak. Kérte a csendet és a nyugalmat, de követelték, hogy látni akarják, nem tudom, hogyan képzelték, elég az hozzá, hogy őt sem hagyták beszélni, közben autók érkeztek, amik máshonnan hozták a hírt.

Nagy Imre beszéde után mi páran innen eljöttünk és haza akartunk menni.
A Kossuth utcán feljőve a motorosok állandóan kiabálták a híreket. Ez már látjátok, időt nem is írok, 10 óra felé volt. A tömeg ezután a rádióhoz ment, ahol felgyújtották az autókat, amiket senki sem oltott, hisz a Parlament előtt bejelentették a „holnap sztrájkolunk” jelszót.

Itt történt az első haláleset is. Ezután aztán megkezdődött a lövöldözés, aminek most péntekig (okt. 26) sincs még vége, ez tart kedd óta éjjel-nappal. Most már csak azt várom, hogy még egyszer jussak a szállóig, onnan ki sem mozdulok. Útközben láttam meg az első főbe lőtt katonatisztet. Ezután már rohantam a szállóba, ahonnan az ablakból néztük az eseményeket, közben hallgatva a rádiót, ami még éjfélkor sem mondott semmit, mi történt nálunk.
Fél kettőkor feküdtünk le, ötkor már felkeltünk, mert állandóan lőttek. Itt nálunk volt a központja és van is a felkelésnek. Az állandó lövöldözés és az ágyúzás megkezdése miatt az óvóhelyre vonultunk. Imi miatt nagyon izgultam, mi lehet vele? (Október 31-én) szerdán bejött hozzám, csütörtök reggel elment és azóta nem tudok semmit róla, remélem hazament és nincs semmi baja. Azt mondta ad fel táviratot. Én is küldtem, amit az egyetem adott fel közös szöveggel, remélem megkaptátok. A rádióban is üzent a kollégium, amit talán ti is hallottatok: Ez a Rákóczi úti Zrínyi Ilona diákotthon.

Most már nem tudom rendesen írni, az eseményeket, mert most is állandóan lövöldöznek és így nagyon ideges vagyok, meg az ember azt sem tudja, mikor milyen nap volt és azon mi történt, de megpróbálom összeszedni kicsit (a) gondolataim és uralkodni idegeim felett. Kosztunk az van, ha nem is bőven, de néha hoznak a fiúk, ami veszélyes vállalkozás tőlük.

Kedd déltől szerdán este ettünk először. 500 lánynak nem könnyű kosztot szerezni, mikor nincs az nagy baj. A mi szobánkban aludni nem lehet, ablakunk nincs, mind kilőtték, a plafon lehullott a lövésektől. Pedig még a mi emeletünk van a legnagyobb rendben, az elsőt és harmadikat ágyúgolyó is (el) találta.

Borzasztóan néz ki Pest. Szerdán leégett itt velünk szemben az a nagy órás ház, bankház volt, alul extra méretű áruháza volt. Astoria nincs, teljes pusztulás van. A villamosvezeték a földön hever, a sínek néhány helyen felszedve, villamosok összetörve, feldőlve, ágyúk, tankok vannak az utcán. Láttam égni azt az áruházat, valami borzasztó volt, amint a lángok jöttek ki az ablakon. Szörnyű látvány fogadná az idegent, ha feljönne. Meg ne próbáljatok feljönni, én is, ha mód lesz rá, azonnal megyek haza, de ez most teljes lehetetlenség. Levelem feladását sem tudom megtenni, így ne izguljatok értem, mert annak kérése, amit egy pár lánytól kért a mamája, azonnal küldjenek értesítést, az merő lehetetlenség.