Egy lokálpatrióta emlékei V.
Beszélgetés Németh Istvánnal
Az állattenyésztési hivatásomon belül nagyon érdekelt a magyar őshonos állatok története, eredete, tartásuk lehetősége. Amikor a kisfiam László megszületett (1985), két rackajuhot vásároltam Apaj-pusztáról Bábel Sándortól, a híres juhász dinasztia idős tagjától. Világbajnok fogathajtók és Bábel Balázs a kalocsai érsek is a rokonsághoz tartozott. Harminc éven át foglalkoztam velük. Harminc év alatt 30-35 db-ra is felszaporodott az állomány. Legeltetési lehetőségem Százhalombattán nem volt, ezért tavasszal elszállítottam őket a Hortobágyra, ősszel pedig hazahozattam az állatokat. A bárányok megnőttek, az anyák vemhesek lettek, mire hazakerültek. A rendszerváltásig megvásárolták a gyapjukat és ez fedezte a nyári legeltetési költségeiket.
Hihetetlen történeteknek lehettem tanúja ott. Még a rendszerváltás előtt történt, hogy szilveszter délelőtt az egyik idős juhász váratlanul felkeresett otthonomban, azzal, hogy nem tud elszámolni két juhval egy másik gazda felé. Engedjem meg, hogy leellenőrizze a nálam lévő juhokat, nincsenek-e köztük a hiányzó állatok. Nem voltak közöttük, de megebédeltettük őt és átvittem Érdre, hogy megkönnyítsem a hazajutását. Jó esetben így estére hazaérhetett a Hortobágyra. Ez a fajta embertípus már napjainkban nem is létezik.
A szarvasmarhatelep utolsó nagy rekonstrukciója, bővítése, korszerűsítése idején Hegedűs Géza volt a szövetkezet elnöke. Az együttműködésünk jó volt, szakmai kérdések, vélemények meghallgatásra találtak. Volt egy kérésünk F. Megyesi Péter kollegámmal, hogy a telep szélén alakítsunk ki egy szabadtéri múzeumszerű faépítményt pár őshonos állat részére. Ez is megvalósult. Kör alakú, félig nyitott nádfedeles épületet alakítottunk ki, fa karámmal körülvéve. A Hortobágyról két magyar szürke és két növendék bivaly üszőt vásároltunk. Jól mutatott a bejárattól balra ez a nem mindennapos társaság. Egy színfolt volt a gépies, racionális üzemen belül. A kis állomány szaporodott. Az ott született kis bikaborjú még funkciót is kapott, a nehezen vemhesülő tehenek esetében.
Egy napon a szelídség csődöt mondott és csak a telepi „őrangyalok” hárították el a tragédiát. A tehenek behajtását végző fiatal fejőmunkást, Hoitsy Attilát felöklelte. Miközben az a földön feküdt, a bika a szarvával igyekezett lenyomni a testét, de a szarv íve nem engedte. Aztán mégis egy hirtelen mozdulattal, mint egy hatalmas villa alányúlt a testnek és a fiatalember, mint egy nagy fotelben, úgy volt a szarvak fogságában. Akkor már sokan siettünk a segítségére. Csodálatos módon nem érte zúzódás, az ijedelmen kívül nem esett baja. Bevittük a János-kórházba, ahol megfigyelés alatt tartották egy napig, majd hazaengedték. Másnap a szürke bika a vágóhídon végezte be pályafutását. Hoitsy Attila oldalágon Kossuth Lajos rokonságához tartozott. Erről nagyapja tartott nekünk előadást.
Volt egy másik „bika” kalandunk is. A rendszerváltás előtti időkben az Élelmezésügyi Minisztérium nem adott valutát finn sperma behozatalára. Voltak bikanevelő teheneink, azoktól bika utódok és ez lehetővé tette, hogy saját apaállattól nyerjünk az állomány részére termékenyítő anyagot. Ennek a kivitelezése úgy történt, hogy a szabadtartásban lévő állat orrában egy karika volt, etetés alatt kézzel el kellett kapni a karikát, majd egy vasvezető rúd végén lévő karabínert rá lehetett csatolni. Innentől azt tett vele az ember, amit akart.
Kerestünk egy üzekedő tehenet, hozzá vezettük a bikát és az a rácsatolt műhüvelyben leadta a spermát. Tehát volt egy ilyen „ugratási” nap, amikor ráadásul az Állattenyésztési Kutatóintézetből is jöttek ettől a bikától testméretet venni. Én voltam éppen a műszakvezető. A bikát meg kellett volna az orrkarikánál fogni, de ellenállt minden kísérletnek, ezért felhagytam a további próbálkozásokkal.
Megérkezett Raffa István telepvezető, a nagy tapasztalatokkal rendelkező 58 éves, erős testalkatú, magabiztos munkatársam. Elmondtam neki, hogyan jártunk a bikával és jeleztem, nemsokára érkezik a Mesterséges Termékenyítő Állomásról a szakember, hogy levegye a spermát ettől az apaállattól. Felvette a fehér köpenyét és haladéktalanul a bika karámjához sietett. 4-5 ember és én voltunk még jelen. Bement a karámba és próbálta nyugtatni az állatot és puszta kézzel nyúlt az orra felé. A bika leszegte a fejét és nyomta a karám felé az idős kollegát, aki a földre esett. A bika kezdte szép lassan dögönyözni. Egy szempillantás alatt végignéztem a karámon kívül megkövülten ácsorgó csapaton.
Tóth M. István kezében vasvilla volt. Kikaptam a kezéből és ordítva rohantam be a bikára. A szemét vettem célba, szúrtam, vágtam, mire fölvette a fejét a fekvő emberről és nekem fordult. Jött utánam, én meg, ahogy tudtam rohantam a karám közti réshez, hátra se néztem. Még meg is botlottam. Szerencsémre kiértem a karámból, mielőtt utolért volna. Az öreg kollegám pedig saját lábán ugyancsak elhagyta a tett helyszínét.
Azon a napon elmaradt az „ugratása” a bikának, Raffa István bácsi pedig még egy darabig fájlalta az oldalát. Boldog voltam, hogy egy munkatársam életét megmenthettem. Az Ayrshire állomány tisztavérben való tartását is meg tudtuk pár évre még oldani.
*
Még 1985-ben gépkocsi jogosítványt szereztem és vásároltunk egy használt Zsigulit. A következő évben felbátorodva ellátogattunk az egész családdal Erdélybe. Csíkszereda volt a szálláshelyünk. Onnan a rokonság, ismerősök gondoskodtak az ellátásunkról. A látnivalók sokaságát keresték fel velünk.
Megismertük a valóságos romániai közállapotokat, a hiánygazdálkodás napi keserűségeit, de az egybetartozás örömét is megéltük. Rokonaink, ismerőseink kézről-kézre adtak, igyekeztek elhalmozni bennünket étellel-itallal, programokkal. Csíksomlyó, Bálványos, Szent Anna-tó, Gyilkos-tó, Kovászna falvai, fürdői voltak úticéljaink. Hargita rengetegében elvittek bennünket egy elhagyott aranybánya aknáiba. Ezek az utak ismétlődtek, és ahogyan az ottani állapotok mind elviselhetetlenebbé váltak az ott élők számára, mi is tudtuk, mire van szüksége a vendéglátóinknak: gyógyszer, élelmiszer, könyvek, a kiadványok sokasága a Zsiguliban utazott velünk.
Minden út nagy kaland volt, óriási élmény. Gyermekeink is élvezték a másféle vidéket, az ottani emberek természetes segítségét, közvetlenségét. Életre szóló barátságok alakultak ki útjainkon. Szűkebb hazánkat is bejártuk Tarpától Kőszegig, az Őrségtől Pusztaszerig. Szerettünk kulcsos vidéki házakat bérelni és onnan csillagtúra szerűen egy-egy vidéket bejárni, megismerni. Lejutottunk a horvát tengerpartra is, elmentünk egészen Fiuméig.
*
A telepi munkámon kívül igyekeztem az érdekképviseleti lehetőségeket kihasználva országos fórumokon felszólalni a tejtermelők érdekében. A rendszerváltás előtt az alapvető élelmiszerek árát próbálták mindenki számára elérhetően alacsony szinten tartani. A tejtermelőknek pedig ez veszteséget okozott. Ezen úgy próbált az állam segíteni, hogy megengedte az MGTSZ-ben az ipari melléküzemi ágazatok működését. Ott viszont haszonnal végezték a tevékenységet. Nálunk vasöntéssel, építőiparral, bányagyutacs gyártással, gyógyszerkiszereléssel, korrozió védelemmel foglalkozó ágazatok voltak.
1989-ben a rendszerváltást követően minden megváltozott. Az ipari melléküzemágak irányítói nem akarták nyereségüket megosztani a veszteséges mezőgazdasági alaptevékenységet folytató ágazatokkal. Azt mondták, a mi nyereségünkön ti ne élősködjetek! Az önálló vállalkozás lehetőségét igyekeztek kihasználni. A mi szövetkezetünkben ez úgy alakult, hogy Korlátolt Felelősségű Társaságokká (KFT-k) szerveződtek a tevékenységek és minden alaptevékenység mellé szerveztek ipari tevékenységet is. Így alakult meg 1991-ben az Agro-Benta KFT. Ennek lett igazgatója Varró Imre üzemgazdász és ekkor lettem én főállattenyésztő. Hozzám került a Benta-pusztai növendéktelep és új próbálkozásként született pár apró ágazat: kékróka, speciális kutyák tenyésztése és a humusztermelő giliszta telep.
Múló divatoknak bizonyultak ezek a vállalkozások és az első kedvező konjunktúrák után jellemző volt gyors megszűnésük a gazdaságtalannak bizonyult tevékenységeknek. Eredetileg hozzánk tartozott egy bányagyutacs előállító részleg, amely Érd vasútállomás mellett működött Orova András vezetésével. Ugyancsak a mi lehetőségeinket kellett volna növelni az érdi központban működő gyógyszercsomagolónak. Pár év és minden szükségtelenné vált. Eltűntek ezek a tevékenységek. Maradtunk mi magunk a tejtermelésünkkel. Ebben az időben lettem Varró Imre után az Agro-Benta KFT ügyvezető igazgatója.
A rendszerváltásnak nevezett változás következtében a szövetkezetnek az addig rendelkezésére álló termőföldjét három részre kellett osztani. A termelőszövetkezeti tagoknak átlagosan 1 hektár földet kellett biztosítani, továbbá kárpótlásra és részarány tulajdonosi részre kellett osztani a földeket. Addig 1500 hektár földterületen folyt a gazdálkodás.
A növénytermesztés biztosította a szarvasmarhatelep takarmányellátását. 1000-1100 volt az állatállományunk, ehhez 1000 hektár földterület kellett volna, hogy biztosítsa a takarmányellátást. A telep dolgozóinak tulajdonába téve maradt tagi föld mindössze 25-30 hektár. Kb. 100 hektár területet tudtunk visszabérelni az új tulajdonosoktól. Ez még mindig csak 10%-a volt a szükségesnek.
Kialakítottunk egy takarmánytermelési rendszert a környéken gazdálkodók részére. Tavasszal szerződést kötöttünk az erre vállalkozókkal kukoricasiló termelésre, hiszen ez képezte takarmányozásunk gerincét. Megállapodtunk árban, feltételekben, fizetési határidőben. A kukorica levágását, szállítását saját költségünkre végeztük. Más terményeket is vásároltunk a környéken gazdálkodóktól: szénát, szalmát, gabonát. A rendszer jól működött, biztos piacává váltunk a földeken gazdálkodóknak.
A szarvasmarhatelep takarmányellátása még ezekkel az új lehetőségekkel is csak 60-70%-ban volt megoldva. A hiányzó takarmányt vásárlásokkal kellett pótolni, ami rendkívül megdrágította a tej előállításának költségeit. Volt, hogy Sárospatak mellől, Kenézlőről vásároltunk silót. Keszthely mellől vagy Vecsésről szénát, Abáról szalmát.
A szakmai feladatokon túl óriási energiámat kötötte le a szerződések megkötése, azok megvalósítása, a takarmánykészletnek megfelelő beszerzések szervezése, mindezek lebonyolításához szükséges pénzeszközök előteremtése.
*
Látható, hogy a rendszerváltás a magyar mezőgazdaságot, és így a mi telepünket is megtépázta és az ellehetetlenülés felé hajtotta. Számos példa mellett megemlíteném az 1990 őszi taxisblokádként elhíresült esemény telepünkre gyakorolt hatását. Azokban a napokban nem érkeztek meg a takarmánykiegészítők, melyek állataink abrak keveréséhez szükségesek lettek volna. Három fejés tejmennyiségét nem szállították el, ezért folyamatosan hordtuk ki a szérüskertbe, a földre a tejet, hogy legyen helye a legfrissebbnek, mert fejni meg kellett a teheneket, ha ezt elmulasztottuk volna, tömeges tőgyulladás és drasztikus tejcsökkenés lett volna a következménye. „Repül a nehéz kő, nem tudja hol áll meg, s nem tudja kit, hogyan talál el!”.
A történeteid eddig leginkább a munkáról, feladataidról, a gyakorlatról szóltak. Van-e másféle érdeklődésed? Milyen a viszonyod például a művészetekhez? Hogyan éltétek meg az 1980-as évek végének változásait? Mi történt nálatok ezekben az utolsó években?
Eddig valóban nem beszéltem arról az érdeklődési területemről, amit általában úgy szoktak nevezni, hogy „humán műveltség”. Mindig érdekelt a történelem, legalább annyira az irodalom és a művészetek minden ága. Talán mégis leginkább a zene, a film, ami képes elröpíteni a képzelet és a valóság határtalanságába. Életem minden szakaszában megtaláltam, felfedeztem magam számára a művészi alkotások, művek üzenetét. Ezek az évtizedek alatt egymásra és egybe épültek bennem.
Az irodalom, a zene, a képzőművészetek egymást erősítve biztonságot, fogódzót adtak a mindennapok célirányos, egyébként szürke és unalmas elviselésére. Az igazi művészet eleve szakrális volt, az „Isteni Rendet” képezte le, közölte a mindenkori embernek. Az „igazi” művész, a zseni pedig akár kimondja, akár nem, a művét megérzésből, sugallatból, szinte önkívületben hozza létre. Amit az ember racionálisan már alig tud értelmezni, az „igazi művészet”, a mű keltette érzelmekkel segít a múlt, vagy a természetfelettiség értelmezésében.
Ahhoz, hogy a jelenben eligazodjon, a mai embernek bizony az Idő mélységes kútjába kell belenézni, azaz a történelmet ismernie kell. A valós történelmet pedig nehéz megismerni, mert azt az érdekek által irányítva írják. Azért volt, aki az „Igazságot” is megírta, csak nem akkor, és nem azok, akikkel éppen traktáltak bennünket. Ezért sokat és célirányosan kell olvasni, szemlélődni.
Minderről azért beszélek, hogy érthető legyen az a várakozás, ami a rendszerváltást megelőzte, ahogy ránk hatott és amint napjainkban is zajlik. Sok jele volt a régi rendszer változásának. Közgazdasági változás volt a GMK (Gazdasági Munkaközösség) gyakorlatban való megjelenése. Például egy ipari üzem műhelyének munka utáni igénybevétele az ott dolgozók által. Az ipari üzem többlet bérleti díjhoz, a dolgozók pedig többlet jövedelemhez jutottak. Az önkizsákmányolás, a szabadidő elvesztése, az örökös futás a pénz után, az ebből eredő korrupció rendszerré alakulása, mind megjelent már 1989 előtt.
A szellemiség, a kulturális élet is meghozta a nagy változásokat, sőt többet fejeztek ki, mint a közgazdasági jelenségek.
1978 januárjában tért haza a „Szent Korona”. Még ennek is volt a munkahelyemre kiterjedő hatása. Az MSZP „arányosítva” jelölt ki kellő számú párttagot, akik részt vehettek a Parlamentben a „Szent Korona” fogadásán. Tőlünk Karajz Andor inszeminátor lett kijelölve a részvételre. A parlamenti fogadást követően került a korona a Nemzeti Múzeumba. Már akkor bekerült az érdeklődés középpontjába és a vele való viszony, érdeklődés, mindenkor ismérvévé vált társadalmi állapotunknak.
1983 augusztusában mutatták be Szörényi Levente – Bródy János „István a király” című művét. Olyan nagy volt az érdeklődés, hogy az előadást többször meg kellett ismételni. Feleségemmel, Marikával nagy boldogság volt, hogy sikerült jegyhez jutni. A „Királydombon”, állóhelyen, egy fa ágába kapaszkodva gyönyörködhettünk az előadásban. Annyi taps, újrázás követte az előadást, hogy lekéstük a nagyéjféli vonatot is. Érd-Alsóig jutottunk el vonattal és onnan gyalog haza. Szerencsénkre a 6-os úton megállt mellettünk egy rendőrségi autó és elvitt bennünket Battáig.
Az előadás máig feledhetetlen. A zene, a szöveg, a látvány frenetikus érzéseket váltott ki belőlünk. Összekötötte a múltat a jelennel. Hit szállta meg a nézősereget, hogy „lesz magyar feltámadás”. Évekig ebből merítettünk erőt.
1987-ben mutatták be Tolcsvayék „Magyar Miséjét”. 1987 őszén ajándékba vittem magammal a lemezt Finnországba, akkor, amikor vemhes üszőket vásároltam ott a szövetkezetünk részére. Ajándékba elvittük a bennünket kalauzoló svéd, nálam fiatalabb kollegának. Őt is lenyűgözték a szakrális zene magyar motívumai. Akkor ez a nyugati világban teljesen új dolog volt. Egyszerre zárt vallásos keret és profán motívumok megjelenítése volt, tartalmában pedig „Istenkeresés” a javából.
1988 június 27-én többszázezer ember tüntetett a Hősök terén a Ceausescu féle falurombolás ellen. Reflektorfénybe került a Trianon által kívül rekedt magyar milliók siralmas helyzete. Ezt a tüntetést már Csurka István író és dr. Németh László polgárjogi aktivista ügyvéd szervezte. A Bős-Nagymarosi vízierőmű építésének leállítása a Duna-kör folyamatos tüntetéseinek hatására is ekkor volt. Mindenütt ott voltam a telepi kollegákkal.
Ebben az időben találkoztam először Vass Albert író nevével. Aluljárókban árulták a „Funtineli boszorkány” című művét. Új sajtótermékek jelentek meg. Megjelent az újságos standokon a „Hunnia” napilap, szürke-piros borítóval, Kunszabó Ferenc író szerkesztésében, kiadásában. A lap a magyarság sorskérdéseivel, a világon szétszóródott magyarság állapotával foglalkozott. Eltüntetett és elfeledett írók, politikusok kerültek az ismertség fényébe.
(folytatjuk)
Lejegyezte: Szegedinácz Anna
