Hosszú téli esték

Egyszer volt – falusi történetek

Az Óvárosban élő egykori kis közösség szinte egyszerre lélegzett, egyformán zajlottak a hétköznapjaik, legyen az magyar vagy szerb. Csak az ünnepek voltak mások, mert mindenki a saját módján, szokása és hite szerint ünnepelt.

Kővári László

„Az őszi betakarítási munkák végeztével jöhetett a „pihenés”. A kukoricacsövek már védett helyen a góréban voltak, de ezeket le kellett morzsolni a kezünkre húzott rücskös morzsolóval. Miután egy vödörre valót lemorzsoltunk jöhetett a karizom erősítő kukorica darálás. Minden kézi erővel működött, mert ahol mi laktunk a szüleimmel (nem a faluban) akkor még villany sem volt. A faluban a nagyapáméknál ugyan volt már áram, de ők is csak világításra használták. Ez minden napos program volt, mert a dara kellett a tyúkoknak és a moslékba a disznóknak az apró krumpli mellé.

A kukoricacsöveket ősszel már leszedtük, de a kukorica szára még kint várt a földeken. Kiskapával a szárat le kellett vágni, lovas kocsival hazavittük, majd otthon egy részét leszecskáztuk szintén kézi hajtású vágógéppel, mert a teheneknek kiváló tápláléka volt a szecskázott szár korpával.

Az istállóban a tehén és a ló alá minden nap friss szalmát kellett behordani, miután az egész napi trágyát kitalicskáztuk az udvar végében lévő trágyagödörbe. Minden olyan szerves hulladék, amit már az állatok sem ettek meg ide került. A régi parasztházaknál nem volt kuka, mindet felhasználtak. A trágyakihordás a földekre szintén a téli hónapokra tevődött, ugyan nem este.

Szétterítettük a trágyát, hogy a téli csapadék jobban belemoshassa a földbe a természetes tápanyagot. A műtrágyát akkor még nem ismertük.
A betakarított répaféléket (sárgarépa, zeller, cékla stb.) el kellett vermelni vagy pincében homokkal letakarni, hogy ne száradjanak ki és ne fagyjanak meg.

Emlékszem ma is a birsalma illatára, amit nem a pincében hanem a hideg szobában a szekrény tetején tároltuk. Karácsonykor aszalt szilvával vegyítve kiváló kompótot készített anyukám.

Ahhoz, hogy a házban meleg legyen tüzelőre volt szükség A szenet az utcáról be kellett talicskázni a széntárolóba. A rönkfákat elfűrészeltük és fejszével feldaraboltuk, majd száraz helyre raktuk a kukorica csutka mellé, amit szintén elhasználtuk a sparheltben, ahol egész nap égett a tűz. Amikor leesett az első hó, nagyapám a fészerben nekilátott egy újabb fából készült hólapát készítésének. Miután ezzel elkészült előhozta a nyáron összegyűjtött fűzfavesszőket, drótot és egy karót. Rögtön láttam, hogy ebből vesszőseprő készül, amivel majd az udvart és a közlekedési utakat fogjuk leseperni.

A ló is az istállóban megszenvedte a telet, mert hozzászokott az állandó mozgáshoz. Akinek volt lovas szánkója az ilyenkor befogta a lovat a szán elé, csengőt akasztott a nyakába aztán gyerünk az utcára. A gyerekek meghallották a csengőt, azonnal futottak ki az utcára, hogy ők is felüljenek a szánkóra. A gazda büszkén vezette a lovat és örült a gyermekzsivajnak.

Tudom, hogy egy kicsit elkalandoztam, de még a disznóvágásról sem írtam, ahol a húsok tartósítása igencsak fontos feladat volt. Ami nyáron megtermett tartósítani kellett, mert hűtőszekrénynek akkor még a hírét sem hallottuk, legfeljebb a jégveremnek. A gyümölcsöket az asszonyok befőttnek tették el, főztek be lekvárt, paradicsomot. Amit lehetett aszalták. Nyárig lógtak a kamrában vagy a padláson a füstölt sonkák, kolbászok, tábla szalonnák. Pénz ugyan nem sok volt, de élelemben nem volt hiány. Ehhez azonban mindenkinek, még a gyerekeknek is keményen meg kellett dolgozni.

Visszatérve a hosszú téli estékre. Sokat voltam a faluban, így jól emlékszem, hogy este mikor a nagyapám végzett az állatoknál, megvacsoráztunk, én nekiálltam tanulni a nagyapám olvasgatott a sarokban. Egy újságra halványan emlékszem talán a Szabad Föld volt, ami járt nekünk. Érdekelte a történelem, mert gyakran olvasgatta az iskolai történelemkönyvemet.

Apám az akkor nagyon népszerű tambura zenekar tagja volt. Gyakorta próbáltak esténként a nagyszüleim egyik szobájában. Akkor ragadhatott rám a zene szeretete, magam is játszom hangszeren a mai napig is. Nagyanyám varrogatott, stoppolta a szakadt ruhaneműt főleg a zoknikat, amiből soha nem volt elég. Ezeken az estéken gyakran jöttek át szomszédok, barátok beszélgetni. Ilyenkor előkerültek a régi történetek, ami sajnos elveszett.

Rólam tudni kell, hogy nem egy szokványos házasságban születtem. Annak idején ritka volt, hogy magyar katolikus férfi szerb lányt vett feleségül. Ez nem okozott gondot a családban, mert a bátyám szerb lett és katolikus. Ez számunkra is örömet okozott, mert a nagy ünnepeket kétszer tartottuk. A magyart és a szerbet is. Nálunk nagy ünnep a pátrinus, aminek a napja a családunkban január 19.

Ezért fontos, hogy amit tudunk még megmaradjon az utódaink számára, hátha még egyszer ők is szeretnék tudni, hogyan éltünk mi ebben a kis faluban.

*

András Julianna

„Nagyapám igazi parasztember volt, ahogyan akkor mondták nagygazda majd harminc hold földdel. Négy tehene, négy lova, számtalan disznaja, aprójószága volt. Gyermekei száma sem volt kevés. Nagyon fontos volt a sok gyerek, mert ennyi munkát még a nagyszámú család sem tudott elvégezni, így mindig volt külső munkás, szántáskor, vetéskor, aratáskor, betakarításkor.

Gyermekként már nem a nagyapáméknál laktunk, de gyakran mentünk látogatóba. Nagy parasztház, istálló, pince, padlás, minden volt, ami a paraszti gazdasághoz kellett. A hátsó hideg szobában erre ennyi év távolából is tisztán emlékszem lógtak a füstölt kolbászok, sonkák, szalonnák.

Nagyanyám, aki édesapám nevelőanyja volt, mert a nagyapám elveszítette a feleségét hetente sütötte a hatalmas kenyereket. Esténként nagyon korán ágyba kerültek, mert az állatokat mát hajnalban el kellett látni, almozni. Télen sem állt le a munka csak kevesebb mint, ahogy akkor mondták „dologidőben”.

Amiről most meséltem a harmincas- negyvenes évek története.
Biztosan már mások is beszéltek vagy írtak arról, hogy nekünk gyerekeknek is ki kellett vennünk a részünket a munkából, kinek-kinek az életkora szerint, vagy neme szerint. A lányok inkább az édesanya munkájában segítettek, a fiúk a külső munkákban. Egy biztos, amit már számtalanszor elmondtam, nekem nagyon szép gyermekorom volt, mert a család biztonságot és szeretetet adott.
Ez a legfontosabb az életben.

Összeállította:
Jankovits Márta