A Régészeti Park születése
Szegedinácz Anna
Amiről most írni fogok, nincs följegyezve, mégis a százhalombattai Régészeti Park születéséhez tartozó történet. Gondolatébresztőnek szánom a jövő nemzedéke számára, akik ebben a kisvárosban élnek, ami az én gyermekkoromban még egy 1500 lélekszámú kis zsákfalu volt.
Gyermekként gyakran jártam le nyáron fiatalabb bátyámmal az Alsó-szőlők Kiskútnak nevezett dűlőjébe, ahol apám kertészete volt és a forrás, aminek a vízét két ásott medencébe vezette, hogy a sokféle kerti növényt – amit termelt – locsolni tudja. Ott a medencéknél láttam meg azt a „kígyót”, amitől úgy megrémültem, hogy a sikolyomra odarohanó bátyám dühösen közölte velem, az nem kígyó, hanem csak egy sikló lehetett.
Miért is említem meg ezt a látszólag a tárgyhoz nem kötődő történetet? Dr. Poroszlai Ildikó régész – még a Városi Tanács helytörténészeként – ott tárta fel azt a rendkívül gazdag vatya temetőt, amelynek anyagaiból az első időszaki régészeti kiállítását rendezte a Városi Tanács nagytermében. Elámultam azokon a gyönyörű tárgyakon, amiket kiállított akkor.
Eszembe jutott, mennyire szerettem volna régész lenni 8. osztályos koromban, de az a tévhit, hogy nem tudok úgy rajzolni, mint „Leonardo da Vinci” visszatartott attól, gimnáziumba adjam be a jelentkezésem és a nővérem – Cila – javaslatára Kereskedelmi Technikumba jelentkeztem, „ami után talán még boltvezető is lehetek” mondta a testvérem, aki rábeszélt.
Bár boltvezető sohasem lettem, a kultúra iránti vonzalmam könyvesboltba vitt, majd anyaggazdálkodó lettem Battán, hiszen a képesítésem könyvelő, vállalati tervező, statisztikus lett. De sosem elégített ki a tolózárak raktározása és más szerkezetek könyvelése, amit a DKV építésekor az üzemeknél beépítettek. Igy hát GYES után a Barátság Művelődési Házban kötöttem ki, és az Egri Tanárképző Főiskola Budapestre kihelyezett népművelés-pedagógia szakán lettem, lehettem főiskolás. Az oklevelet 1981-ben vettem át róla.
A BMK munkatársaként kerültem kapcsolatba Ildikóval – a státuszát áthelyezték hozzánk –, aki a gyönyörű régészeti kiállítást rendezte, és mivel tudomásomra jutott tőle, hogy a régi Tanács épületében múzeumot fog nyitni, rábeszéltem vegyen át, lehessek a munkatársa, hiszen a helyismeretem segítség lehet számára. Így is lett. Ferenczi Illés a mentora elintézte, Ildikó mellé kerülhessek munkatársnak.
Az első 1987-es esztendő lázas munkálatai egy állandó kiállítás létrehozásával teltek. A Régészeti topográfián, a korábban a halmoknál kutatásokat végző Holport Ágnes és a római koros Soproni Sándor írott anyagain kívül, a helytörténetről nem voltak kutatott vagy készült krónikák, írásos anyagok, csak a Matrica Szakkör tárgyi gyűjteménye és Ferenczi Illés dolgozata. Ez az év azzal telt el, hogy a falu öregjeinél hanganyagokat gyűjtöttem magyar és szerb szokásokról, hagyományokról, közösségi életről, kézművességről, kereskedelemről, mindenről, ami az emberi élettel összefügg. Ez a kb. százórányi dokumentum, ma is megtalálható magnó kazettákon a „Matrica” Múzeumban.
*
A következő 1989-es évben feladatot kaptunk a Pest Megyei Levéltártól – a még meglévő tudást rögzítve –, kutatást végezzünk a „földrajzi nevekről”. Bár levéltárosi tanulmányokat nem végeztem, néprajzot a kiváló Kósa Lászlónál hallgathattam a főiskolán, nem volt idegen ez a feladat sem. Érd Óvárosában – Kis Batán, így hívták az öregek –, falucsúfolókat gyűjtöttem Szilágyi Józsi bácsinál. Fantasztikus szövegein jókat derültem, amivel egymást ugratták a tökölei, érdi, battai emberek. Azt is megtudtam az öregtől, hogy fiatal korában – még a háború előtt – a környék egyetlen körzeti orvosának a kocsisa volt. Elmesélte, hogyan műtötte meg az orvos a községi bíró vakbelét az udvaron, egy asztal tetején, hogy megmentse az életét.
Nagyon vidáman indultam haza és akkor úgy döntöttem, a hegyen keresztül megyek, ahol apámmal néha az érdi piacra jártam hajnalban, a halmok között húzódó poros úton. Amit akkor a halmok térségében látnom kellett, sokkolt. Az „új battaiak” a halmokba pincét, a tetejére nyaralókat építettek. A legtöbb helyen kerítések törték meg a tájat.
Visszatérve a Múzeumba beszámoltam Ildinek a látottakról és elhatároztuk, teszünk ellene, hiszen így rövid időn belül eltűnhet az a régészeti leletegyüttes, amelyet pedig a történeti vaskorhoz csatolt a régészet tudománya.
Ildi elküldött Holport Ágneshez, aki akkor már a Művelődési Minisztériumban dolgozott és ő azt javasolta, keressem meg a Szentendrei Ferenczi István Múzeumot, ahol az ő korábbi régészeti kutatásainak dokumentumait őrzik a volt munkatársai és kérjem el tőlük.
Így is történt. Az anyagok között volt többek között egy 1970-ben készült városfejlesztési terv, amiben Holport Ágnes régész és a tervező építészek felvázoltak egy tervet a százhalombattai halomsírmező megmentésére, azaz az egész halomsírmező művelés alóli kivonására, amely battai és érdi közigazgatási területet érintett volna és egy bemutatóhely létrehozását is három ütemben. Mivel a szántók az Érdi Benta-völgye TSZ tulajdonában voltak, annak művelés alóli kivonásának költsége1,5 millió Ft. lett volna, de ez nem történt meg.
Akkor már Holport Ágnes természetvédelmi és régészeti védelem alá vetette a bronzkori-vaskori földvár egész területét és régészeti védelem alá azokat a halomtesteket, amelyek Battán voltak.
Mi volt akkor a gond? Egyrészt a kiskert-tulajdonosok nem vették figyelembe a védelmet, mert senki nem ellenőrizte annak betartását, másrészt a védelem csak a halomtestre vonatkozott. Kitaláltuk, a védelem érdekében kérjünk az egész területre érvényes természetvédelmi védelmet a Pest Megyei Tanács Mezőgazdasági osztályán, akihez a védelem elrendelése tartozott.
Felvettem a legszebb ruhám – még éppen elmúltam negyven –, hogy a „Százhalom” Alapítvány nevében támogatást kérjek. Akkor – az utolsó tanácsi évben –, csak a halmok Battához tartozó területe kapott természetvédelmi védettséget: botanikai, zoológiai, geológiai és régészeti értékei miatt. Sajnos akkor az érdi területek nem kaptak védelmet.
*
1989-ben úgy látszott, az ország Világkiállítást rendez és felvetődött az ötlet, hogy ennek részeként a halmok térségében – az eredeti terv figyelembe vételével – egy 6 ha-os területen Régészeti Park épüljön. Volt rá nemzetközi példa – a svéd skanzen – és Ildi angliai látogatása alatt – egy régészeti konferencián – láthatta az ott felépült őskori falut. Hazatérve nagyon lelkes lett a látottaktól.
Közben én azt térképeztem fel, milyen „természeti, kultúrtörténeti, közösségi értékei vannak a környező településeknek, amelyek turisztikai érdeklődésre számíthatnak. Az alap a kutatásomhoz a Régészeti Topográfia volt és alig néhány írott forrás, ezért kimentem a helyszínre – segítséget kérve a települések polgármestereitől –, hogy összegyűjtsem mindazt az információt, amely végül – a mellékletek nélkül – egy 115 oldalas írott dokumentációban végződött. A látottakról mindenhol fotók is készültek. Ezek a települések voltak a kutatás tárgyai: Diósd, Érd, Tököl, Százhalombatta, Ercsi, Simonpuszta, Martonvásár, Tárnok, Sóskút, Pusztazámor. Megtapasztaltam mindazt a szépséget és értéket, amit akkor megtalálhattam és hanganyagot gyűjtve a településeken az öregektől megismertem azok hagyományait, szokásait, életét is.
Hogy bekerülhessünk a tervezett Világkiállítás programjába, felkerestem Finta Józsefet, a nemzetközileg ismert építészt, aki a Világkiállítás megrendezéséről először nyilatkozott a TV-ben és kértem jöjjön ki Battára, nézze meg a helyszínt, érdemes-e a Régészeti Park ötletével foglalkozni? Egy vasárnap eljött a feleségével. Végigsétáltunk a halomsírmezőn, kimentünk a földvárba is. Nagyon tetszettek neki a látnivalók és adott egy írásos támogató ajánlást is.
Akkor kerestem fel a DKV igazgatóját – Nádasy Istvánt anyagi támogatást kérve –, aki komolyan vette a kérést és vezérkarával kilátogatott a halmokhoz, de velük érkezett Szekeres József tanácselnök is. Ott az ép halomsír tetején hangzott el a történelmi mondat: „Én már tíz éve harcolok az ellen, hogy itt Régészeti Park legyen!”.
Felkerestem Szűcs Istvánt, a megalakult MDF vezetőjét. Ő is kijött a társaival és akkor felajánlotta, hogy elkészítenék a tröszt – az Olajterv – munkatársaival az első konkrét megvalósítási tervet, amely végül is 6 hektár megvételéről, és rajta Régészeti Park kialakításáról szólt. Beszélt a Világkiállítást szervező Somogyi József építésszel és azt mondta neki, „Ha beveszik a programba a battai Régészeti Parkot, akkor az MDF támogatni fogja a Világkiállítás tervét”. Somogyi József ennek érdekében levelet küldött a Pest Megyei Tanács elnökének, az pedig Szekeres Józsefnek, a terület e célú védelme érdekében.
Az utolsó tanácsülésen a tanácstagok így szavaztak meg 800 000 Ft-ot a tervezett terület ingatlanjainak megvásárlására. A vételi ajánlatot az akkor már működő „Százhalom” Alapítvány nevében tettük meg Dr. Bíró Tiborral, az Alapítvány jogászával. Nem mindenki örült, de végül is a terület 2/3 részét – nem az egész 6 ha-t – megvásároltuk és a város tulajdona lett. Amíg Tiborral ketten intéztük az ajánlattételt, a szerződéskötést, rendben mentek a dolgok, a város tulajdonjogát a földhivatalban bejegyeztettük. De amikor átvette tőlünk a szerződéskötést, a kifizetést és a további teendőket az Önkormányzat, néhány teleknél nem került bejegyzésre a szerződéskötés és a kifizetés ténye, mert néhány év múlva – az Érdi Földhivatalban járva – megtapasztaltam, hogy nem lett bejegyezve a város tulajdonjoga a vételről. Levelet írtam – két alkalommal is – a város akkori jegyzőjének, dr. Tunyogi Balázsnak a hiányosságról, de nem történt semmi. Náluk lévén a szerződések eredeti példányai, én nem járhattam el ez ügyben. Kíváncsi lennék arra, valaha rendezték e, ezt a hiányosságot?
*
Mindeközben Holport Ágnes elkezdte feltárni a 115-ös számú halomsírt. Amit ott talált rendkívül értékes régészeti leletnek bizonyult. A Világkiállítást a szocik és a liberális oldal megtorpedózta, így végül az elmaradt, de a talált régészeti érték megmentése lehetővé és szükségessé tette annak megőrzését, bemutatását. Holport Ágnes és a restaurátorok, filmesek érdeme, hogy bemutatóhellyé válhatott. Dr. Poroszlai Ildikóé, hogy a munkálatokat – a beruházás részleteit összefogva az meg is valósult, egy nemzetközileg elismert létesítmény lett, lehetett. A beruházásra pénzforrást a város biztosított, a lebonyolítását pedig a „Százhalom” Alapítványra bízta. Annak kamataiból tudtuk aztán megvásárolni az Alapítvány nevére a bronzkori földvár területét, hogy a tulajdonos Popovics családot anyagilag kárpótolva a tulajdon elvesztése miatt, a későbbi régészeti feltáráshoz a területet a régészek számára korlátlanul biztosítani tudjuk.
A Régészeti Park régészeti szakmai feladatai Ildikóhoz tartoztak és az eredmény önmagáért beszél. A Park közművelődési programtervét, turisztikai feltételeit nekem kellett megtervezni, megvalósítani. Budapesti idegenvezetők nem vállalták a Parkban a vezetést, ezért érettségizett személyek részére felhívást tettünk idegenvezető és kézműves foglalkozás vezetők jelentkezésére, majd képzést szerveztünk számukra.
*
Talán még 1988-ban részt vettem a Magyar Nemzeti Múzeum játszóházas továbbképzésén Püspökladányban, ahol bemutatták, hogyan lehet játékos formában – történetben és kézművességgel – egy történelmi kort bemutatni a gyermek korosztálynak. Utána már a Múzeumban is szerveztem történeti játszóházat gyerekeknek, ahol ismerős tanárok és óvónők segítettek a megvalósításukban, hiszen a Múzeumnak egy igazgatója, egy restaurátora, egy népművelője és egy titkárnője volt csupán. Kitaláltuk a mesét, a szereplőket, a kellékeket és a „Családi Napokon” el is játszottuk velük. Nyáron táborokat szerveztem. Az első táborom 1996-ban volt Szlovákiában élő magyar iskolás gyerekekkel. Vásároltunk két katonai sátrat – abban aludtunk szivacsokon. Volt egy 1 köbméteres víztárolónk, abból fürödtünk. Délelőtt kerítést fontunk mogyorófa vesszőből, délután programoztunk, játszottunk, kirándultunk, strandra mentünk. Egyik éjszaka láttam a leggyönyörűbb teliholdat életemben, amely a fényével felébresztett nem csak engem, a gyerekeket is.
A következő években 1 vagy 2 tábort szerveztem. A pénzügyi forrást hozzá pályázatokon és részvétei díjjal biztosítottam. Mindig voltak visszatérő gyermekek. A játszóházi történetek a bronzkor, a vaskor, a római kor, honfoglalás kora és a középkor köré szerveződött, vagyis a település történelmileg lakott és ismert története, történelme köré.
Szerettem volna, ha a megépült házakba több tárgyi emlék kerül, de kezdetben a régészek a hitelességre hivatkozva elvetették az ötletet. Sokszor gondolok arra, ha a nevében Régészeti Park „Nemzeti Régészeti Park” lett volna, talán nem csak pályázatokra, de a beruházáshoz is kaphattunk volna állami támogatást, de Ildikó ezt a névválasztást nem akarta. Így nem csak a beruházása, de a fenntartása is a városra hárult. Felmerült, de soha meg nem valósult egy állandó fogadóépület megépítése is.
A férjem abban az időben a város rendőrkapitánya volt, így tudomásom volt arról a jelentős vagyonról – milliárdos értékpapír-állományról –, amelyhez a város a rendszerváltás idején jutott a Dunai Kőolajipari Vállalat és a Dunamenti Hőerőmű számára átadott mezőgazdasági területek ellenértékeként. Úgy gondolom, hogy ha ezekből a forrásokból nagyobb arányban jutott volna a Régészeti Park fejlesztésére, akkor a bronzkori-vaskori földvár és a vaskori halomsírmező kínálta egyedülálló lehetőségek még teljesebben kibontakozhattak volna. Így ma a park még gazdagabb élményt nyújthatna a látogatóknak, akár egész évben, hasonlóan Ipolytarnóchoz vagy Ópusztaszerhez. És Nemzeti – Régészeti – Parkként az állam is hozzájárulhatott volna a fenntartásához.
Ipolytarnócon, ahol a természeti értékek és a megkövesedett fák miatt, állandó fogadóépületben jópofa korszerű technikával visszaviszik a látogatót az őskorba, állami költségvetésből valósították meg mindezt. De lehetne erre példa Ópusztaszer is.
*
Most a Régészeti Park fennállásának 30-ik évfordulója és megemlékezése kapcsán jutottak ezek a dolgok az eszembe és úgy gondoltam átadom a bennünket követő nemzedéknek, tudjanak róla, hogyan és miért, milyen módon történt a Régészeti Park megnyitása, amely nem csak látogatókat vonz, de a régészek által jelentős nemzetközi sikert is hozott.
Köszönöm a „Matrica” Múzeum munkatársainak azt a szeretetet, amellyel ezt a számomra is nagyon kedves régészeti bemutatóhelyet gondozzák, életet teremtenek benne.
