Járványok régen és ma

Jankovits Márta

Számtalan dolog van, ami megosztja az embereket, de a 2020-as év furcsa megosztást eredményezett. Februárban kezdtük egyre gyakrabban hallani a „világjárvány” szót, ami már időtlen idők óta nem szerepelt a szavaink között. Láttuk ugyan a TV-ben, hogy messze Ázsiában az emberek valamit viselnek az arcukon, talán még meg is mosolyogtuk. Nagyon távolinak tűnt a dolog, de aztán szinte napok alatt hozzánk is elért a járvány. Még a szakembereknek sem volt ismerete arról, mivel állunk szemben. Emlékszünk, hogy az emberek összefogtak, segítettek egymásnak, megszülettek a hétköznapi hősök. Orvosok, ápolók, szomszédok, rokonok lelkesen segítettek egymáson. A karantén kényszere alatt erkélyeken énekeltek, tapsoltak az emberek, miközben betartották a sokszor talán túlzásnak vélt szabályokat.

Aztán eljött a nyár, sokan úgy érezték, hogy vége, kiszabadulunk a bezártságból. A virológusok figyelmeztettek, hogy ősszel jön a második hullám, ami be is következett, de közben valami megváltozott. Megjelentek a kételkedők, a járványtagadók, eldobták a maszkot és lám még az elsőnél is rosszabb lett a helyzet. Itt következett be az a megosztottság, ami még családon belül is éles helyzeteket teremt. Van járvány, nincs járvány? Nem a mi tisztünk és nem is szeretnénk eldönteni.

Egy biztos, járványok mindig voltak és lesznek. Az első az „Antonine pestis”, amit Marcus Aureliusról neveztek el, 165-től 180-ig tartott és 5-10 milliónyi áldozatot szedett. Három négyszáz évenként újra előbukkant a pestis és mindig több áldozatot követelt. A legtöbbet az ún. Fekete Halál (1331-1353), ami már több kontinensen is aratott 100-200 millió áldozattal. Ebben az időben keletkezett a leghíresebb karanténtörténet, a Dekameron, amit Boccaccio vetett papírra 100 történet formájában, 1348 és 1353 között. Hét férfi és három nő egy vidéki kastélyba menekül a firenzei pestis elől, mintegy önkéntes karanténba, ahol történeteket meséltek a saját szórakoztatásukra, melyek az író jóvoltából az utókorra maradtak. Az emberek idővel rájöttek, hogy a ragály ellen védhet a tisztálkodás, illetve a szemét, hulladék megfelelő kezelése az utcára öntés helyett, ahol csak elszaporodnak a patkányok, rajtuk a pestist terjesztő bolhákkal. Ezért sok századon át, ha helyileg alakult is ki a járvány valamelyik formája, nem lett pusztító.

A harmadik nagy pestisjárvány (1855-1860) – milyen érdekes – a kínai Junnanból indult el, ez volt a nevezetes bubópestis Kínában 12 millió, Indiában 10 millió áldozattal.

Egyre közelebb kerülünk napjainkhoz: amit már a nagyszüleink is átélhettek, az a spanyol influenza vagy spanyolnátha járvány volt, 1918-1920 között. Több áldozatot szedett, mint az első világháború, mintegy 21 milliót, de más becslések szerint 27-50 millió fő is meghalhatott a betegségben.

Eddig a pestisről volt szó, de jött 100 év (1877-1977), amikor a fekete himlő ez idő alatt kb. 500 millió áldozatot szedett ,és csak 1980-ban jelentették be, hogy eltűnt a világból. Nem említettem az 1832-es kolerajárványt, mert az tudjuk, hogy lakóhelyünknek, akkor még Battának is nagy része volt benne. Erről többet tudunk, mert maradtak fent róla írások. A kolera főleg szennyezett vízzel és az ezzel érintkező nyers élelmiszerekkel terjedő baktérium, Indiából a Gangesz mellől indult el hódító útjára. A kezeletlen betegség 60 %-ban vitte el az embereket, gyakran még a fertőzés napján. Magyarországra észak felől került, ahol a betegség felbukkanásakor kitört az ún. kolera lázadás. Valahogy elterjedt, hogy a gazdagok mérgezik meg a kutakat, és a szegények ebbe halnak bele. Iszonyatos öldöklés kezdődött, felgyújtották a kastélyokat, megölték az ott lakókat. Valószínű, hogy egy a Felvidékről hazajövő ember hozta be Battára, Érdre és a környező településekre a halálos betegséget.

Abban az időben Érd, Batta és a környező települések földesura Batthyány Fülöp herceg volt 1828-tól 1848-ig. Róla kapta a nevét Érd egy része, a Fülöpváros. Alig vette át az Illésházyaktól a birtokot, amikor híre jött: közeleg a kolera. Folyamatosan várta a híreket a járvány terjedéséről. Szigorúan meghagyta Papp Gábor szolgabírónak és Beötzi Zsigmond esküdtnek, hogy haladéktalanul állítsanak fel ispotályokat, ahol elkülönítik a betegeket. A Helytartó Tanács két orvost küldött Érdre és Battára. A Duna-partot katonák őrizték, hogy senki ne igyon a folyó vizéből. A két part közötti közlekedés is megszűnt. Az orvosok javaslata alapján Érdet és Battát is „elfoglaltnak” jelentették, senki nem jöhetett be és nem mehetett ki. a lakosság karanténba került. Az utcákon fegyveres katonák vigyázták, hogy senki ne szeghesse meg a hatóság előírásait. Nagy büntetés várt arra, aki ezt nem tartotta be.

Azon a rettenetes nyáron a természet, mintha csúfot űzött volna az emberekből. Annak idején is voltak írni szerető emberek, akik leírták az akkori körülményeket. A növények szépen növekedtek, pompás virágok nyíltak a kertekben. A falut még a jégeső is elkerülte, de a házak között a halál járt. Alattomos módon hirtelen csapott le gazdagra, szegényre egyaránt.

A szolgabíró és az esküdt felállíttatta ugyan az ispotályt, de azt senki nem használta. Azt mondták az emberek: „inkább a sajátomban haljak meg, ha muszáj”. A battaiak egyébként is híresek voltak az önfejűségükről, a lázadozásukról. Erről több korabeli jegyzőkönyv is tanúskodik.

A szolgabíró elkeseredetten várta Majláth Antal királyi biztost, aki ellenőrzésre jött, hogy betartják-e az egészségügyi rendeleteket. A biztost szigorú embernek tartották, ezért a szolgabíró a furfangos eszűnek tartott Beötzi Zsigmondhoz fordult tanácsért. Az esküdt ismerte a saját fajtáját, hogy önszántukból nem mennek az ispotályba. Az orvosok sem tudták biztosan, hogyan terjed a járvány, ezért azt tanácsolta, hogy el kell különíteni a betegtől az egészségeset. Aki még nem beteg, de érintkezett beteggel, a saját házában legyen karanténban.

Zsigmond úr azt találta ki, hogy teljesen el legyenek különítve. Egy Batta és Tököl közötti szigeten a Dunán, közel a túlsó parthoz építsék fel az ispotályt, és csónakkal vigyék át a betegeket. A sziget alig emelkedett ki a vízből, fa nem termett rajta csak fű meg bokor. Áradáskor teljesen elöntötte a víz. Az ispotályt felépítették, az ágyakat egymástól fehér lepedővel választották el. Külön ablakban adták be az élelmiszert, forró vízben kondérben főzték ki a lepedőket, hideg vízzel hűtötték a lázat. Októberre alább hagyott a járvány, és mikor már napok óta nem hoztak beteget, lebontották az ispotályokat. Idővel visszatért a faluba a megszokott élet. Összefogott a közösség, segítették egymást, nem lett éhínség.

A falubeli idős Teruska néni mesélte nekem, hogy a családban nemzedékről nemzedékre hagyományozódott a következő kis történet: Az egyik ük- vagy szépapa még fiatal fiú volt, mikor csónakkal küldték át Tökölre gyógyszerért az ottani patikába. A gyógyszerész, aki inkább a pálinkát részesítette előnyben a gyógyszerrel szemben a fiút is kínálgatta: „igyunk egyet István fiam, ez tartja távol a kolerát”.