Kisfalumból a nagyvilágba
Móré Imre visszaemlékezései I.
Szegedinácz Anna
Móré Imrét az 1956-os budapesti forradalmi események kapcsán ismerhettük meg. Aktív részvétele miatt 1956. novemberében a megtorlás elől Ausztriába, majd Svédországba emigrált. Otthonkereséséről és azokról az időkről is kérdeztem, melyek az itthoni környezetében történtek, melyek világlátását, értékrendjét megalapozták, meghatározták. Eseménydús élete azért is érdekes számunkra, mert akkor 200 ezer honfitársunk hagyta el az országot – 20 ezer került Svédországba egy jobb, szabadabb élet reményében. Személyes életük, utazásaik, kalandjaik, útkeresésük érdekes lehet egy olyan generáció számára is, akik mindezt már csak történelemkönyvekből ismerhetik meg és azoknak az idős embereknek a jóvoltából, akik részt vettek benne és még élnek közöttünk. Móré Imre 2021 nyarán töltötte be 90. életévét, így mesélhet nekünk erről.
Cece, gyermek és ifjúkor
Cecén születtem (1931. július 4-n) Fejér megye déli csücskében. A falum két főút találkozásán van Sárbogárd és Szekszárd között. Első írásos emléke 1190-ből való. Nevét a Cecze nevű birtokos családról kapta. 1701-ben Meszlényi Tamás birtokába került. Lakói Szent István királyunk halála után betelepülő nyakas, de szorgalmas besenyők voltak. 1351-ben I. Lajos király a besenyő ispán alá tartozó szabad népességnek nemességet adományozott. Elmondható, Cece jellegzetes kisnemesi falu volt, amely növénytermelésből, állattenyésztésből tartotta fenn magát. Gyermekkoromban itthon és külföldön is rangos neve volt a cecei paprikának, dinnyének, melyet vonaton szállítottak Budapestre vagy külföldre, szekéren pedig a környező településekre.
1910-ben már 3690-en lakták. A ceceiek 87%-a magyarnak a többiek németnek, szerbnek, cigánynak vagy kettős identitásúnak vallották magukat. Két karakteres településrésze volt a cselédsor apró házaival és a jobb módú parasztok lakta belső rész. Cece szabad település volt, a széles főútról takaros utcácskák nyíltak jobbra-balra. Aki gyanútlanul beléjük lépett mindegyikben veszélyes kanyarokkal, szűkületekkel találkozott. Így aztán egy átmulatott éjszaka, disznótor vagy lakodalom után, jaj volt annak, aki hazafelé nem a megfelelő helyen fordult be a sarkon, mert egyszer csak valami ház udvarán találta magát és fohászkodhatott a csillagokhoz, hogy hazataláljon. 500 év alatt az öröklésben megosztott udvarok szabálytalan rendben álltak egymással szemben, vagy háttal egymásnak, a rokoni kapcsolatok milyensége függvényében.
Gyermekkoromban kedves falunk akáclombos, vadgesztenyés, tarka virágokkal szegélyezett utcáit akkor még nem aszfalt, hanem homokos, kavicsos kő borította. Állapotát útkaparó felügyelte, javította. A 30-as évek végén gépi járgány ritkán tévedt még arra. Ha néha feltűnt egy gépkocsi, mi gyerekek a felkavart porfelhőben mezítláb, ujjongva követtük, ameddig csak erővel bírtuk. Lakói egyes, kettes lovas fogatokon, vagy tehenes, bivalyos szekéren utaztak. Kerékpárunk sem volt még akkor. A feltűnt motorkerékpár láttán a csodálkozástól tátva maradt a szánk. Az elsőn Iványi Árpád bácsi, a jómódú kádármester feszített, aki aztán bennünket, gyerekeket is elvitt néha jutalomból egy-egy fordulóra.
1922-től merőben új szórakozási lehetőség adódott, ebben az évben alakult meg a Cecei Sportegyesület labdarúgó csapata, melynek apám is tagja lett. Itt szívtam én is magamba a futball szenvedélyes szeretetét, amely egész életemben megmaradt. Ide jártam edzeni a társaimmal és itt voltak életem első meccsei is.
A falu középületei a községháza (a főjegyző birodalma), a leventeotthon (a „leventés” katonai kiképzés központja) és a sportpálya voltak. A kereskedelmi szolgáltatást egy hentesüzlet, a rőfösüzlet és a szatócsbolt voltak hivatottak ellátni, ahol édesapám kereste meg mindennapi kenyerét családjának. De voltak itt kovácsok, kádárok, cipészek, szabómesterek, fodrászok, asztalosok, pékek, akik nélkül a falu nem tudott volna élni.
A hajnaloknak különleges hangulata volt. A csordás megfújta a tülköt, ami azt jelentette a teheneket ki kell engedni, hogy a legelőre mehessenek. A kanász a disznókat, malacokat gyűjtötte egybe ugyanezért.
Abban az időben a közösségi híreket minden kedden és pénteken a kisbíró dobolás után hirdette ki, például így: „Közhírré tétetik, hogy elveszett egy tik, ha megtaláltatik, a községházán jelentetik.”
Egyszer így szólt: „Móré Imre elvesztette fogait. (Apám a műfogsorát.) Aki megtalálja, és eljuttatja hozzánk, jutalomban részesül.” Lett persze nagy derültség és apám rendes ugratása utána, de az elveszett fogsor nem került elő.
Templomunk is volt, egy református és egy katolikus. A hívők többsége református volt. Voltak katolikusok és evangélikusok is a faluban és éltek közöttünk zsidó családok. Az I. világháború után zsinagógát építettek maguknak és a környező településeken élő zsidóságnak.
Mint minden falunak két élete volt: egy téli és a tavaszi, nyári, őszi munkával teli időszak. A gazdák a hosszú téli estéken az állatok etetése után a gazdakörben, az üzletekben, a kocsmában jöttek össze egy kis beszélgetésre, a politikai események megtárgyalására. Rokoni látogatásokra a mulatságok, bálok megtervezésekor (álarcosbál, farsangi bál, sportbál, vadászbál, iparosbál, aratóbál, szüreti bál, hogy csak a legfontosabbakat említsem) jutott idő, disznótorkor, lakodalom idején.
Egy jó mulatság a reggeli kakasszóig tartott. Szabadidejükben szívesen olvastak az emberek.
A református templom 1788-89-ben épült barokk építészeti stílusban. Ma már műemlék. Itt építette fel kúriáját Csók István 1890-ben, amely képeinek ad otthont a szintén műemléki épületben. A Milos kastély – a falu szívében – gyönyörű rózsa kertjével a Nemzeti Bank igazgatójának, Milos Györgynek a tulajdona volt. Először autója neki volt Cecén.
Meg kell említenem Cece harmadik hírességét, az elefántcsontfehér, fényes felületű, 10-12 cm hosszú, formás, háromrekeszű cecei paprikát. Az igazi cecei paprika Isten áldása volt. Bőtermő, kitűnő minőségű, szabadtéri termelésű fűszernövény. Lovaskocsikkal és vasúton szállították a fogyasztás helyére. Székesfehérvárra már este elindultak a paprikával teli szekerek. Júliusban érett be az első termés és egészen szeptember közepéig folyt a betakarítás. Volt olyan nap, hogy Cecéről 50 szekér kelt útra paprikával a szélrózsa minden irányába. Nagy tételekben vasúton és külföldre is szállították. Édesapám – több felvásárló társával együtt – szombat kivételével, reggeltől estig kint volt a vasútállomáson ilyenkor, ahol a rakodó rámpához a lovas kocsik hosszú sora szállította a napi termést. Mázsálás után került a paprika ömlesztve a vagonokba. A falu gazdái szorgalmas munkával a paprikának köszönhetően jólétet teremtettek maguknak.
Általános iskolai tanulmányaimat ott végeztem Cecén. 12 éves koromban szerelmes lettem a főjegyző szépséges lányába, Ancikába. A neki szánt levelemet az éber apa lefülelte és behívatta édesapámat a községházára. „Majd adok én neked levélírást!” – mondta apám és puskavesszőjével jól elfenekelt.
Polgári iskolába Székesfehérvárra jártam. Itt lettem másodszor szerelmes. Az ártatlan kapcsolatot a barátaim így nevezték el: „Móré Imre esete Tóth Marival”.
Dolgozni korán megtanultam. A nyári szünetben lovat vezettem, dolgoztam apám szatócsüzletében, szedtem borsót a földeken, paprikát zsákba tölteni, paradicsomot ládába szüretelni, jó fizetségért vagont rakni, szállítmányt Budapestre kísérni is elvállaltam. Ebben az időben volt úgy, hogy apám naponta 10 vagon paprikát és dinnyét indított útnak Pestre, a Nagy Vásárcsarnok címére.
Legjobban Ilonka néném nagy teljesítményű cséplőgépe mellett fizettek. Ezzel segítettem a nagy gondban élő szüleimet, akiket az időközben megtébolyult hatalom kulákká nyilvánított.
Egyetemi éveimben Budapesten voltam éjjeliőr az Építők Székházában. Mindez hasznomra vált, mert saját bőrömön tapasztaltam meg a pénzkeresés izzadságos módját.
Anyagi forrásaim Pesten kibővültek. A labdarúgás, modellkedés – a Ruhaipari Tervező Vállaltnál első férfi modell voltam – a Népsportban megjelent tudósításaimért kapott honorárium hozzájárult, hogy 1956-ig szép, gondtalan vidám életem lehetett a csodás Budapesten. Ám hazámat – Cecét – népét, ízes beszédét sohasem feledtem el. Nálunk így beszéltek:
Fiam, hozzá be a fákról ómát, szívát, borockot, a kerből ződséget, buborkát.
A borockfáról rázd le a csimbókokat (cserebogarat).
A kácsának meg a tiknak adjál kukoricát.
A jány éccaka gyütt haza.
Józsinak fehér a gatyája.
Ízletes a kóbász, meg a pörc.
Éhes a kódus, aggy mán enni neki.
Milyen jó meleg a klumpa (fából készült lábbeli).
Erős a papramorgó (a pálinka).
Vedeli a bort, rühelli a részegséget.
Málészájú ez a gyerek.
Gyüjj mán be, mert megfázul.
Ott a gréta a táblánál.
Szép ümüge (ing) van Ferkónak.
Szépen, komótosan beszéltek a mieink.
Az 1956-os forradalom eseményei gyökeres változást hoztak az életemben. Mint egyetemista részt vettem a történésekben, a harcokban is. Novemberben Kádárék hatalomátvétele után megtorlás várt volna ránk. Elhagyni kényszerültünk ezért a drága anyaföldet.
Az emigráció eseményei, évei
Kint Ausztriában döntöttem úgy, hogy életemnek erről a részéről naplót fogok vezetni. Az első bejegyzést 1956. december 16-án a svédországi Möllében tettem, mivel kalandos utazásom alatt nem volt erre lehetőségem. Visszaemlékezéssel összefoglaltam, ausztriai történésekkel kezdtem. Luizinben, ahová először megérkeztünk nem maradhattunk néhány percnél tovább, csak annyit időztünk, amíg megittunk egy forró rumos teát, ettünk pár szem süteményt, narancsot és mentünk vezetéssel a szomszédos faluba, Kovácsfába. A falu már „tömve volt” menekültekkel, buszok szállították az embereket az ország belsejébe. Egy zsúfolt iskolateremben éjszakáztunk. Reggel gulyáslevest kaptunk enni, cigarettát, amit élelemre cseréltem.
Akinek volt Ausztriában ismerőse, azokért taxival jöttek. Még ott ebédeltünk meg, majd befutottak a buszok és tovább kellett utaznunk. A buszok szépek, kényelmesek, modernek voltak. Nem tudtuk, hová visznek bennünket, de nem kíváncsiskodtunk. Ahol megálltunk, az emberek mindenhol kedvesek, figyelmesek voltak, élelemmel, ajándékokkal segítettek bennünket. Szép ország Ausztria és mi a Tiroli Alpok alatt utaztunk. A szép házak, a gyönyörű autók teljesen elkápráztattak bennünket. Pörtschachba minden adatot felvettek rólunk, majd Parkhausba vittek bennünket. Szalmazsák és kellemes meleg várt bennünket. Itt ötvenen voltunk, első fecskék.
Miután rendbe szedtük magunkat, Lővi Ferivel elindultunk terepszemlére. Szép kis város volt, csinos házakkal, parkokkal, sok fával. A Wörthi-tó sima víztükrében megláttuk a túlsó part hegygerinceit. Több szórakozóhely is volt itt. A fiatalok kíváncsiak voltak ránk, hamar sikerült kapcsolatot teremteni, barátkozni velük.
December 4-én kellett búcsút mondani ennek a kedves kis városkának, mert Unterbergenbe, a gyűjtő- és indító lágerbe kerültünk. A láger festői környezetben, az akkori jugoszláv határ közelében volt. A hatalmas kétemeletes épület zsúfolásig tele volt magyarokkal. Zenét hallgatni, táncolni, beszélgetni lehetett itt, sőt focizni is. Moziba Ferlachba jártunk. Találkoztam pesti ismerős házaspárral is.
December 10-én Klagenfurtban kihallgatáson állították össze a névjegyzékét azoknak, akik Svédországot választották. Én Európában akartam maradni, ismerős társaim pedig Kanadába készültek. Élelmiszercsomagot kaptunk és innen indultunk tovább Németországon, Dánián keresztül Svédországba. Három kényelmes svéd Linje busz jött értünk. Tisztában voltunk azzal, hogy 2000 km-es utat kell autóbusszal megtennünk. Minden faluban, városban karácsonyfák voltak állítva, színes égőkkel és feldíszítve az ünnepekre a házak. Az utazásról a szép jelzők legmagasabb fokán írhatok csak.
Kapfenberg, Baden, Bécs – ahol pár órát időztünk –, Linz, Salzburg irányában utaztunk, majd Salzburg után átléptük a német határt. München, Augsburg, Ulm, Stuttgart, Karlsrube, Heidelberg, Mannheim, Darmstadt, Frankfurt következett – itt is pár órát időztünk és megnézhettük a várost. Majd Kassel, Göttingen, Hannover és Hamburg következett.
Bámulatosan szép hely volt ez utóbbi. Volt olyan fiú, akit figyelmeztetni kellett, hogy ne tátott szájjal bámuljon. Kiel, Rendsburg, Schleswig, Flensburg városokat érintettük még Németországban. Padborg már dán város volt, ahol kedves fogadtatásban részesültünk. Édességeket, csemegét, cigarettát kaptunk. Aabenraa, Kolding után egy hídon keresztül megérkeztünk a nagy mesemondó Andersen szülővárosába, Odense-be. Tiszteletérzéssel, meghatottan sétáltunk utcáin. A kedves, szinte hívogató házacskák mintha a mesekönyv lapjaiból bukkantak volna elénk.
Korsör, Roskilde, Koppenhága érintése után megérkeztünk az utolsó dán állomásunkra Helsingörbe, majd egy 3 km-es tengerszoroson buszostól áthajózva december 12-én 9 órakor Helsingborgban léptünk Svédország földjére.
Partra szálltunk! Mit éreztem? Talán örömet, hogy végre megérkeztem és nekikezdhetek új életem alapjai lerakásához. De szorongó, nyugtalan érzések is jöttek, vajon mihez kezdek, mit csinálok majd itt? Rövid fohászban kértem a jó Istent, segítsen meg és nekivágtam a bizonytalan, de nem kilátástalan jövőnek.
Idegen volt minden. Az emberek, az éghajlat, a nyelv is. És nekem, idegen országban, idegen emberek között kell új életet kezdenem. Megpróbálom – gondoltam.
Megérkezésünk után azonnal fürdőbe mentünk. Lezuhanyoztunk és ettől szinte újjászülettünk. Megkaptuk az első ruhaneműs csomagot: 1 ing, 1 pizsama, 1 meleg alsó, 1 pár zokni. Visszaszálltunk a buszunkba és meg sem álltunk Mölléig.
Találkoztunk régebben kijött magyarokkal, akiknek persze mesélnünk kellett. Vezetőink nehezen tudtak bennünket kiszakítani az érdeklődők gyűrűjéből. Itt fogyasztottuk el első svéd vacsoránkat. Furcsa volt, minden édes, a kenyér, az uborka, a hús, de éhesek voltunk és jól belakmároztunk. Lőwei Gyurkával kerültem egy szobába a Strand Pansióba. A Szálloda közvetlenül a tengerparton volt. A tenger haragosan háborgott, morajlott, Csak nem ránk haragudott? – kérdeztem magamtól.
Szép tiszta, meleg szobát kaptunk, hófehér ágyakkal. Milyen jó érzés volt hosszú idő után a kényelmes puha fekhelyen elnyúlni. Most jött ki rajtunk a fáradtság, szinte lerogytunk és így zuhantunk az álom pihenést, felüdülést nyújtó birodalmába.
