Rácz Laci igaz történetei

PITTIKE AUTÓJA

Miután tizenöt évesen sikerült kikunyerálni szüleimtől és nagyapámtól egy Verhovinát, máris emeltem a tétet. Autó kell! – Túrót! – Volt felvetésemre anyám egyértelmű válasza. Erről az álomról azért nem mondunk le ilyen könnyen.

Miután anyám reakciója nem látszott blöffnek, így számomra világos lett, hogy ezentúl, álmaim beteljesítését nagyrészt önerőből kell megvalósítanom. Nekiugrottam a pénzgyűjtésnek. Mivel alapjáraton hajlamos vagyok a sóherségre, a gyűjtögetés – főleg egy nemes cél érdekében – nem esett nehezemre. Kaptam ösztöndíjat, de ennek összege akkor sem lett volna elég egy ócska Trabantra, ha háromszor megbukok.

Mi legyen? Dolgozni kell! De nem ám akárhol, csak is a magánszektorban. Mesteremmel, kire az oktatásomat bízták a műhelyben, délutánonként eljártam maszekolni. Rám bízta a szakmunkát. Tisztítás, mosás, takarítás, és még sok nemszeretem munkát, amit nem csak ő utált, hanem én is. Ráadásul a pénz is nehezen gyűlt, mert, hogy volt olyan, hogy elfelejtett fizetni. Előfordult olyan is, hogy őt is természetben fizették (egy szép, szőke, bögyös). Ebből meg megint nem kaptam semmit, amiért eléggé nehezteltem.

Azért lassan összejött tízezer. Már mint forint. Ami akkor tekintélyes összeg volt. Hát nekiláttam autót keresni. Meg is találtam álmaim netovábbját, egy Fiat 850-est. Hogy hol akadtam a hirdetésre, már nem emlékszem. Tiszakécske volt az autó feltalálási helye. Elmentünk apuval, és Gyula bátyámmal, autónézőbe. Ez az „autó” megnevezés azért túlzásnak bizonyult, de én láttam benne a lehetőséget. Apuék próbáltak lebeszélni, de hajthatatlan voltam. Enyém a pénz, hát így rám hagyták a döntést. Nekem is van őrangyalom!

Megkötöttük az üzletet, és már éppen elhoztuk volna a szerzeményt. Ekkor ki tudja honnét, előkerült egy kisgyerek, aki meglátta, hogy valaki piszkálja a járgányát. Kiderült, hogy ez Pittike autója, és a kisfiú ebben a roncsban szeretett a legjobban játszani.

Itt azért már felnyílt a szemem, és úgy döntöttem, mégiscsak lemondok róla, Pittike nagy örömére, és az én szerencsémre. Mert éppen, hogy hazaértünk, jött a hír, hogy van egy fiatal, de nem használt Skoda 100-as. Elmentünk, megnéztük, és hazavontattuk. Szécsényfelfaluból, tehát a világ másik végéből. Örültem! Bár ennek is volt néhány kehéje. Például kézzel téptem le a sárvédőit.

Nem keseredtem el, inkább kerestem a megoldást, amit persze apám talált meg. Egy ismerőse elvállalta a karosszéria munkát. Az illetőt mindenki agyondicsérte, kiderült, hogy a szakma a kisujjában van, de azt meg a gép levágta (Tar Sándor). Szóval csak beszélni tudott róla, művelni nem nagyon. Ráadásul a sört meg nagyon vedelte, majdnem deficites lett tőle a felújítás. Apura maradt a karosszéria, meg a festés, meg a javítás nagy része, de sikerült. Rám megint az asszisztencia maradt, meg az, hogy próbáljak még néhány ezer pénzt összeszedni alkatrészre.

Elmentem kőműves mellé segédmunkára, meg radiátorszállításra erős embernek. Jutott is sárvédőre, ajtóra stb-re a bontóból, és még festékre is. Viszont nem jutott a motorra. Ami ment is, meg nem is. Apu azzal vigasztalt – mikor kiderült, hogy a végsebessége kb. 60 km/óra, és azt is két perc alatt éri el –, hogy ezzel legalább nehezen töröm össze magam, és még egyébként sincs jogosítványom. Igaza volt!

Ennek éppen negyven éve. Sokat tanultam az esetből. Viszont csak keveset fejlődtem. Negyven év alatt, sok Pittike autójának adtam vissza az életét. Még ma is képes vagyok ilyen problémát okozni magamnak. Folyton Pittike autóit keresem a hirdetésekben.

SÜRGÖNY

Valami az életemből megint az emlékek közé került. A mai nappal a posta megszüntette a táviratot. Magam eddig sem küldtem sehova, sem senkinek. Kapni talán kaptam, de egy kezemen meg tudnám számolni, hányat. Ezek is inkább dísztáviratok voltak. Tehát a saját életemben vajmi kevés változás történt ezen intézkedés nyomán.

Viszont tudtam róla, és ismertem is néhány embert, ki erősen kötődött ezen értesítési formához. Gyakran találkoztunk a távirat-kézbesítőkkel. Általában motorral közlekedtek, mindenhol és veszélyesen. Járdán, parkban és akárhol húzták a szarvát pocsékul kinéző vaskecskéjüknek. Mégis van a dologhoz személyes kötődésem is. Nagypapám, ki gyakran szerepel írásaimban, 1913-tól volt Budapesten sürgönykihordó. Igen sürgöny! Ugyanis abban az időben, a táviratot még sürgönynek nevezték. Amit ugye sürgősen kellett a címzettnek kézbesíteni. Ő gyakran mesélt ezekről az időkről. Többek között azt is, hogy azért, hogy időben tudjon kezdeni, előző délután beutazott vonattal, és az akkor már a fővárosban élő nővérénél a konyhában aludt.

Mesélte azt is, hogy a háború után, de a kommün előtt több sürgönyt is kézbesített Kun Bélának, személyesen. Arról is szólt egy története, hogy a királypuccs idején Budapesten található állami alkalmazottak közül azokat, akik fegyverviselt emberek voltak, felfegyverezték (a postásokat is), és Bicskére vezényelték feltartóztatni a királyt. Ez az esemény később a bicskei csataként híresült el.

Akkoriban e-mail, SMS, és egyéb ilyen vívmányok hiányában a távirat volt az egyetlen lehetőség arra, hogy másokat viszonylag rövid időn belül, bármilyen dologról értesíteni lehessen. Az országot és a világot behálózó vezetékeken keresztül közvetített jelek voltak az akkori világ legmodernebb hírközlési eszközei. Ezen az eszközön keresztül értesülhetett az emberiség születésről, halálról, és minden fontos eseményről. Később a technika fejlődésével a morzét már mellőzték, inkább telefonon keresztül tudatták a mondanivalót a feladó és a fogadó állomás között. Távirati stílusban ennyit.

2021. április harmincadikán. Stop. 174 év szolgálat után. Stop. Életünk egy mozaikja. Stop. A történelem könyvek lapjaira került. Stop.

NEHÉZ AZ ISKOLATÁSKA

Lehet, de nem az enyém! Miután háromnegyed hétkor kiugrottam az ágyból, egy kis macskamosdás, öltözködés, és a megszokott kakaó után bevágtam az iskolatáskának előléptetett szimatszatyorba néhány füzetet. Futás a Gesztenyés útra, a buszmegállóba, ugyanis 7.20-kor ott áll meg a busz, ami elvisz az iskolába. Közben meg anyu minden reggel megkérdezi: „Tanultál?” – Hát persze! „Majd úgy jársz mint én!” – mondja. És a sietség miatt ennyibe maradtunk. Majd egyszer, ha ráérek, megkérdezem tőle, hogy is járt. Aztán egyszer ráértem. Anyut pedig kérdezni sem kellett, elmesélte, mi is történt vele.

„Tudod, nálunk még senkinek nem volt akkor érettségije. Én meg felvételiztem egy budapesti gimnáziumba, fel is vettek. Nagy változás volt a falusi iskola után. Először is be kellett járni, vonattal, így korábban is keltem, ami már eleve nem tetszett. Először még vitt a lendület, meg a büszkeség, hogy gimibe járok. Kicsit furcsának éreztem magam a sok pesti úri gyerek között. Először elhagytam az otthonról való kaja csomagolást, mert senki nem hozott rajtam kívül kolbászt meg szalonnát az iskolába. Mit is vihettem volna, mikor szalámit legfeljebb csak akkor vettek szüleim, mikor beteg voltam, vagy még akkor sem.

Aztán, máshogy is öltöztek mint én. Én is láttam a kirakatokban azokat a ruhákat, cipőket, amiket a pesti osztálytársak viseltek. Szüleim csak úri huncutságoknak tartották a csau színű boka, vagy a tűsarkú cipőt, meg a színes svájci sapkát. Így csak álmodozhattam róla. Pénzt naponta egy forintot kaptam, amit óriáskiflire költöttem, vacsoráig ez volt minden kajám. Sovány voltam, mint sem előtte, sem utána soha.

A kirakatokban látott ruhákról otthon szoktam mesélni, de sokáig senki nem vette lapot. Mikor egyszer csak az egyik bátyám a feleségével, el nem vitt vásárolni. Ők vették meg, az addig csak áhított ruhákat. Egy idő után, ami a harmadik év elején jött el, el kezdtem unni a bejárást, meg a sok tanulást. Senkit nem ismertem a rokonságban, kinek érettségije lett volna. Így kezdtem úgy érezni, hogy az egész csak felesleges gyötrődés. Nem tanultam. Ennek hamar meg is lett az eredménye, egymás után kaptam az egyeseket. Elég nagylány voltam már ahhoz, hogy ne nézegessék az ellenőrzőmet. Így a félévi bizonyítványig, senki nem vette észre a rontást.

Hazavittem az értesítést, amit csak anyám nézett meg. Nézte, és nem szólt a sok egyesre semmit, csak csendesen elkezdett pityeregni. Mondhatott volna bármit. Szidhatott volna. Lehordhatott volna a sárgaföldig. Semmi nem hatott volna úgy, mint ez a csendes sírás. Legközelebb mikor iskolába mentem, első dolgom volt, hogy az osztály egyik jó tanulóját megkértem arra, segítsen felzárkózni, és rendbe rakni a pocsék jegyeket. Ettől kezdve császkálás, kirakatnézegetés helyett, minden délután náluk tanultam. Ezért a lehetőségért most is hálás vagyok neki.

Nagy erőfeszítések árán, de év végére mindenből javítottam. Nem buktam meg semmiből. Igaz a politechnika kivételével, mindenből kettes lettem. Ez már remek eredmény volt a félévihez képest. Anyu örült. Vele én is. Egyszer csak az egyik bátyám (volt belőle négy) megkérdezte.
– A leány kapott bizonyítványt?
– Kapott – mondta anyám.
– Had lássam!
Kénytelen voltam megmutatni a bátyámnak.
– Ez nem valami fényes !
– Láttad volna a félévit ! – mondta anyu. És visszalapozva megmutatta.
– A hétszentségit! Ez aztán katonás! – hangzott a vélemény a sok egyest, kettest látva. Következő évben leérettségiztem. De ez már nagyon régen volt.”

Tehát ez volt az, amit anyu elmesélt. Viszont a látszat, és a lazaság ellenére engem ehhez hasonló veszély soha nem fenyegetett, és nem is okoztam neki ilyen téren csalódást. Bármilyen könnyűnek is tűnt az iskolatáskám.

EL-, AZAZ DEHOGY, KIRABOLTAK!

Nem szerettem a Piramist. Nem is vágyódtam a környékükre. Nyálas volt és kommersz. Ezt akkor még nem tudtam, és mint mindenre kíváncsi fiatal, ezt is bevállaltam. Még nyeretlen, olyan tizenöt, talán tizenhat lehettem, mikor unokaöcsémmel, aki pesti srác volt, és ma is az, jegyet vettünk egy Piramis-koncertre.

A koncert a Kisstadionban volt, gondolom valamikor este. Mi jó időben elindultunk Budáról, hogy el ne késsünk. Kár volt annyira sietni! Mert ha kicsit később indulunk, nem keveredünk el a Rózsák terére. Hogy mi a búbánatot kerestünk ott? Ma sem tudom. Talán egy kis városnézés, vagy valami jó csaj – akkor még bevállaltam egy kis kerülőt, csak a puszta látvány miatt is – volt az oka a délutáni kóválygásnak. Az utcán kevesen voltak, talán senki.

Ballagtunk vidáman beszélgetve, mikor egyszer csak elénk toppant a semmiből, négy-öt kölyök. Na jó, lehet, hogy kevesebben voltak, de így a jobban hangzik. Nem voltak idősebbek nálunk.

– Pénzt, vagy életet! – persze nem így, csak úgy lájtosan.
– Add ide az órád! – jött a megszólítás. Nem értettem. Mert, hogy nekem nem is volt órám, de az öcskösnek volt. Igen volt!
– A pénzt is! – jól van, mert, hogy nekem az sincs. Szerencséjük! Ugyanis arra már berágtam volna, aztán „ütök ám, de hirtelen”.

Végül is tettlegességig nem fajult a dolog, mert öcsém, a szüleitől kunyerált néhány forintot is rendelkezésükre bocsájtotta, csak úgy a béke kedvéért. Amazok megelégedve a zsákmánnyal, és látva rettenthetetlenségemet, elfutottak. Mi meg csak úgy bambán bámultunk magunk elé, kifosztva. Az első kocsi, ami befordult a térre, rendőrautó volt. Leintettük. Meggyőzően csinálhattuk, mert meg is állt. Pont a kerületi parancsnokot vitte haza, aki meghallva, mi történt velünk, azonnal intézkedett.

– Engem vigyen haza, és jöjjön vissza a fiúkért! – szólt a parancs. Indult a forrónyomon üldözés. Benéztünk minden kocsmába, lebujba, söntésbe, és talponállóba. Talán még a szomszéd kerületben is. Az üldöző rendőr itt-ott felhajtott valamit, amivel megkínálták. Mire az üldözés gyakorlati része lezajlott, már majdnem kezdődött a koncert.

Még csak most jött a nyomozás elméleti része! Bevittek a kapitányságra, és töltöttünk ki A lapot, meg B lapot, és C, meg D, és talán W-t is. Már bántuk is nagyon a hirtelen felindulásból elkövetett árulkodást. Ugyanis a legnagyobb érték, ami nálunk volt, a két koncertjegy, most megy pocsékba. Egyszer aztán nem találtak több lapot.

Mondanom sem kell, hogy a sok nyomozásnak, semmi eredménye nem lett! De mit ad a sors, az egyik támadóval együtt voltam katona. Ez egy beszélgetésünknél derült ki.

A lapok elfogytak. Megkérdezték, tehetnek-e értünk még valamit. „Igen! Vigyenek ki a koncertre!” – Láss csodát, kocsiba ültettek, és elvittek. A jegyszedő az ilyen látványhoz nem szokva – ugyanis innen rendőrautóval elvinni szoktak, nem hozni – még a jegyünket sem kérte el. Az is lehet, hogy már azért nem volt kíváncsi a cetlire, mert a műsor úgy is véget ért. Annyit még hallottam, hogy valaki azért siránkozik, mert nincs két élete. Jobb, hogy így történt! Én megúsztam egy csalódást, és ha végignézem a szopránhangon elkövetett siránkozást, ma nincs mit írnom.