Távolba futó utak

Krisztián Ferencné: Emlékeim Zalából

Szegedinácz Anna

A ma is Óvárosban élő Krisztián Ferencnével már készült beszélgetés, amikor életéről, pályafutásáról beszélt nekünk. Most arról a zalai kis faluról, Lispeszentadorjánról kérdeztem őt, ahol született, gyermek- és fiatal korában élt, melynek értékrendje meghatározó lett számára egész életében.

– Magas dombokkal, hatalmas erdőségekkel körül ölelt kis falu volt Lispeszentadorján, ahol születtem és éltem középiskolás koromig. A temetőben – mely a falun kívüli dombon van – található egy római templom romja. A község lakóinak száma gyermekkoromban 1000-1500 fő lehetett.
Tőlünk sokan jártak az olajiparba dolgozni, mert 1945 után Lispén nyitották meg az amerikaiak az első olajkutakat. Lispe és Szentadorján közel voltak egymáshoz. Amikor a két település összenőtt egy közigazgatás alatt Lispeszentadorján lett a neve.

Volt községháza, katolikus temploma, iskolája, boltja, kocsmája, voltak kézműves mesterei. A falu lakói több forrásból teremtették elő a megélhetés alapjait. Ahogyan mondták, több lábon álltak.

A környező településeken működő olajkutak nyersanyagait Bázakerettyére vitték feldolgozni. Olyan volt a feldolgozás, mint a DKV-ban – a MOL-ban – csak kisebb léptékű üzemben. Ott volt a vállalti központ – az iroda – és volt óvodája is, amiben később magam is dolgoztam.

A falu lakói közül sokan jártak az üzembe dolgozni, de voltak parasztcsaládok is, akik a földek műveléséből éltek. Ők mindenfélét termeltek: gabonaféléket, kölest, krumplit, kerékrépát, babot, cirkot. A kerékrépa kicsit más, mint a takarmányrépa és nem azonos a céklával. Úgy használják fel télen, mint a savanyú káposztát – savanyítva. Csak a zalai és vasi részeken termelték tarlóvetésben, vagyis a gabona learatása után a tarlóba vetették el a magját.

A szelídgesztenyefák sok ember szőlője alján voltak. A hatalmas erdőségekben sokféle gomba termett. Ismertük az ehető gombafajtákat – vargányát, rókagombát, keserűgombát, galambicát. Nem csak friss fogyasztásra gyűjtöttük, szárítottuk télire is. Rengeteg gombaételt fogyasztottunk.

Nem csak a falu parasztjainak, mindenkinek volt egy kisebb vagy nagyobb földje, amin megtermelte az élethez szükséges élelmet. Mindenfélét termeltek ők is: gabonaféléket – búzát, rozst, árpát, zabot, kölest -, krumplit, cirkot. Régen termeltek lent is szőttesek készítésére. Megtermelték az állatok eledelét is. Marharépát, lucernát vetettek, a legelőket kaszálták, begyűjtötték a szénát télire. A takarmányt az állatokkal etették meg.
Konyhakerti növények közül is mindent termeltek: borsót, tököt, fekete retket, paprikát, paradicsomot, sárgarépát, petrezselymet, zellert, kerékrépát. Takarmánytököt, babot a kukoricában.

Lábasjószágot minden házban tartottak, mindenkinek volt egy kis majorsága: disznót, libát, kacsát, csirkét, tyúkokat, pulykát, nyulat, galambokat neveltek. Sok családnál volt tehén is. Tejet, tejfölt, túrót, bort adtak el a feleslegből. A felesleget nem piacra vittük, nagyobb részét a szövetkezetek felvásárló központjába vették át tőlünk. Egymás között is eladtuk, elcseréltük, ha kellett, ha valamiből nem termeltünk eleget. Gyakorlatilag a családok önellátók voltak.

A mi családunk termelt valamennyi gabonát, kukoricát, krumplit. Lisztet 50 kg-os zsákokban a szomszéd faluban vettük meg a malomban. A mi környékünkön nem termeltek cukkorrépát, a cukrot megvettük 50 kg-os zsákokban egész télre. A padláson tároltuk. Ha kellett 1-2 q zabot, rozst is vettünk, mindig ugyanazoktól a családoktól a faluban.

A tartós élelmiszerekből, amit nem termeltek meg a szüleim, megvásároltuk egész téli használatra. Mindig termeltek napraforgót. A szomszéd faluban volt az olajütő. A tökmagot is oda vittük kipréselni. Nem nagy mennyiséget, csak amennyi a családnak kellett. A tökmag olajat a savanyú káposztára öntve fogyasztottuk. Minden mást zsírban főztünk, sütöttünk. A tökmagot kiszedték a tökből, megszárították, aztán vitték kisajtolni. A napraforgó magot szintén. Csak annyit, amennyit megtermeltek. Ha nem termeltek megvették, vagy más terményért cseréltek.

A szappant megfőzték hulladék zsiradékból lúgkővel. Sóért viszont a boltba mentünk. A kenyeret nagyanyáméknál kemencében sütöttük meg. Amikor külön költöztünk anyukám a megdagasztott kenyértésztát elvitte a pékhez megsütni. A tejet, tejfölt, túrót háztól hordtunk, amikor már nem volt tehenünk. Pénz abból volt, amit a feleslegből pénzért értékesítettek, vagy ha az iparban vállaltak munkát. Gázzal fűtöttünk, gázlámpával világítottunk. Petróleumot ezért vásárolni nem kellett.

Nálunk nem volt termelő szövetkezet, mert a dimbes-dombos tájat nem lehetett gépekkel, nagyüzemi módszerekkel művelni. Nem tudtak ehhez hatalmas táblákat kialakítani. Kevés ló volt a faluban ezért a teheneket is befogták földet művelni. Akinek fogatai voltak, vállalta mások földjeinek művelését is – szántást, vetést. Pénzben fizettek érte, vagy visszaadták munkával, visszasegítettek kapálással. Tehén sok családban volt. A legtöbb munkát kézierővel végezték, gépeket nem használtak akkor még.

Voltak kézművesek is a faluban: asztalos, szabó, cipész – a nagyapám és az apukám -, kőműves, tetőfedő, pék. Kovács nem volt a faluban csak a szomszéd településen. Többnyire egy-egy családban apáról-fiúra öröklődött a mesterség. Fodrász nem volt nálunk, a szomszéd faluba jártunk fodrászhoz. Borbély igen, de csak a fiúk haját nyírta. Anyukám csak otthon dolgozott, mosott, főzött, takarított, nevelt bennünket. Dolgozott a kertben és a földeken is.

A falu közelében folyt egy kis patak, de nem emlékszem, hogy nekünk a kertet locsolni kellett volna. A föld agyagos volt, jól tartotta a nedvességet. Az Alpok aljához közel gyakran esett az eső, volt a növények fejlődéséhez elegendő csapadék. A legnagyobb nyárban is harmatos volt a fű egész nap. Az asszonyok nyáridőben a patakban mostak, mint anyukám és még én is. Abban az időben szőttes volt a konyharuha, abroszok, lepedők. A nagyanyám készítette őket. Mángorlóval lehetett szép tisztára mosni a patak vízében. Lenből szőtték az összes kelengyét, amit a lányoknak adtak. Bárhová mentünk a faluban, meg volt a rétesnyújtó abrosz, amit csak arra használtak.

A gyerekek otthon születtek. Nem volt a faluban orvos, csak bába. Nem emlékszem, hogy abban az időben orvoshoz jártak volna az emberek. Az öregek egyáltalán nem. Amikor még kicsi voltam a családok együtt éltek a nagyszülőkkel, mi is. Az anyám korosztálya közül sokan megházasodva új házakat építettek, külön költöztek. Valószínű az anyagi gyarapodás tette ezt lehetővé. Eszükbe sem jutott viszont, hogy elköltözzenek, máshová menjenek lakni, ott maradtak a faluban, ha csak nem mentek más faluba férjhez. A nagyszüleim még együtt éltek a dédszülőkkel. Az én korosztályom volt az első, aki már felnőttként nem maradt ott.

A babakelengyét korábban elkészítették. A születésem után anyukámnak egy hétig nem volt szabad felkelnie. A szülők, leendő keresztszülők minden nap friss ételt vittek ezekben a napokban a családnak. Mi paszitának hívtuk, aminek nálatok babina a neve. A kosárban volt: húsleves, valamilyen húsétel – rántott- vagy sült hús -, többnyire baromfiból: csirke, kacsa, idénynek megfelelően. Csak télen volt friss disznóhús. Volt benne sütemény, borocska.

Nem a családból, rokonságból hívtak régen keresztszülőket, hanem barátokat, családbarátokat. Mi iparos család voltunk, mi a szabóval és az asztalos családdal voltunk komaságban. Ha ott született gyermek, a szüleim lettek a keresztszülők. Nekem a szabó, az öcsémnek az asztalos család lett a keresztszüleje. A szüleim pedig az ottani gyermekeknek. A koma, komaasszony nem más volt, mint a gyermek keresztszülője.

Óvoda folyamatosan nem volt a kicsiknek, de volt nyári óvoda a szünetben, az iskolában, hogy az asszonyok is el tudjanak menni a földekre dolgozni a nyári munkák idején. Ne kelljen a gyerekeket magukkal vinni a határba. Mi a testvéremmel két éven át jártunk nyári óvodába az összes falusi gyerekkel. Messze nem hasonlított ez a mai óvodai életre. Enni kaptunk, főztek ránk, játszhattunk. A tanítónéni vállalta a felügyeletet. Olyan személy segítette őt, aki szerette a gyerekeket. Volt dajka néni, aki takarított, két konyhás néni, aki főzött ránk. 30-40 gyermek volt ott. Mindenki oda vitte a gyermekeit, azokat, akik még felügyeletre szorultak, még az első osztályosokat is. Amíg ezt ki nem találták a szülőkkel mentünk a határba. A földek végén játszottunk, amíg ők dolgoztak. A nagyobb testvér vigyázott a kisebbre.

Aztán oda jártam iskolába. Az I.-III. és II.-IV. összevont osztályok voltak. Két tanítónő tanított alsóban, felső tagozatban már szaktanárok tanítottak bennünket. Az igazgató irányította az iskolát. Volt elegendő tanterem, csak délelőtt tanultunk. Középiskolába Nagykanizsára jártam. Volt kollégium, de én bejártam oda. Az iskolai ballagáson csak a szülők, testvérek voltak meghívott vendégek. Otthonról a kertből hoztak virágot. Még nem volt szokásban a nagy ajándékozás. Az osztályfőnöknek a szülők vettek valami egyszerű ajándékot. Hoztak a szülők süteményeket, amit közösen fogyasztottunk el. Tüneményes, helyes, kis egyszerű ünneplés volt.

Amikor a fiatalok elhatározták, hogy összeházasodnak, a fiú megkérte a lány kezét a szülőktől. Megtartották az eljegyzést, amely a lányos háznál volt és kitűzték az esküvő napját. Elmentek a paphoz, aki három vasárnap mise végén kihirdette a fiatalok házasodási szándékát. Ennek az volt az értelme, tud-e valaki olyan okot, amely akadálya lehet a házasságkötésnek: pl. rokoni kapcsolatban vannak – unokatestvérek vagy közeli vérrokonság fűzi őket össze. Vőfélyt a lányos és fiús család külön fogadott – a botjukra rozmaringot kötöttek –, ők hívták meg a vendégeket a család és az ifjú pár nevében.

Nagy lakodalomkor az esküvőre sok lányt hívtak koszorúslányoknak. Nyolcat, tízet is akár. Az esküvőnek, lakodalomnak meg volt a rendje. Ha a menyasszony és a fiú is egy faluban lakott, akkor mindkét házban volt lakodalom.

Az esküvőre a fiús házból mentek el a lányért. A polgári esküvő mellett mindig volt templomi esküvő is, ahová csak a közvetlen családtagok mentek el. A menyasszonyt az első vőfény vitte a templomba. Mögöttük sorakoztak fel a koszorúslányok a párjaikkal – a többi vőfénnyel. Utánuk mentek a nászok, a fiatalok szülei, a közvetlen család. Az esketés után már az új férj vitte a lakodalmas házhoz a feleségét.

Addigra minden meghívott vendég megérkezett a lakodalomba. Az ételeket a főszakács készítette el segítőivel. A süteményeket már korábban megsütötték, a tortákat pedig a vendégek hozták. A lakodalmas vacsorához minden meghívott család hozzájárult alapanyagokkal: cukor, liszt, tojás, baromfi, dió – kinek mije volt.

Húsleves csigatésztával, főtt hús mártásokkal, csirkepaprikás nokedlival, rétesek, sültek voltak az ünnepi eledel. A tortákat éjfélkor vágták fel. Előtte volt a menyasszonyi tánc. Ha a fiatal pár a lányos házban maradt lakni, csak menyasszonyi tánc volt. Ha a fiús házba költöztek a fiatalok, akkor menyecsketánc is volt, mégpedig a fiús háznál. Hajnal 3-4 óra körül mindenki elment aludni, és reggel folytatódott a mulatozás. Ebéddel végződött a lakodalom, de még másnap is, miközben széthordták a lakodalmi kellékeket – asztalok, székek, tányérok, evőeszközök, poharak, edények – egy kicsit mulatoztak is.

Abban az időben még otthon ravatalozták fel a halottakat. Halottas házat csak később építettek. A temetés előtt két este virrasztás volt a családban. Rokonok, ismerősök elmentek a halottas házhoz imádkozni a halott üdvéért. Az udvaron ravatalozták föl, az udvaron volt a temetési szertartás. A temető a dombon volt, szekérrel vitték fel a koporsót. A legközelebbi hozzátartozók, komák, két oldalról kísérték a koporsót. Minden kísérő mellett volt egy asszony, kezében gyertyával, általában a feleségük.

Ha valaki meghalt a faluban, aki csak tudott, elment a temetésére. A temetés utáni halotti torra a közvetlen hozzátartozókat, halottvivőket, szomszédokat, a papot hívták meg. Húslevest, pörköltet, sülteket, süteményeket szolgáltak fel ilyenkor és bort. Abban az időben a pálinkafőzés tilos volt, csak sutyiban főztek.

Mi határmenti falu voltunk Jugoszlávia mellett. „Titó láncos kutyáinak” számítottunk, pedig színmagyarok laktak a településen és valamennyien katolikusok. A falunkba csak az jöhetett, akinek határsáv engedélye volt, még a rokonok sem voltak ez alól kivételek. Be kellett azonnal jelentkeznie a tanácsházán. Amikor elment, akkor is. 14 km-re voltunk Letenyétől és a határtól is. Letenye volt a határátlépő hely.

Adventtől elkezdődött a készülődés a karácsonyra. Édesanyámmal hajnali misére jártunk reggel 6 órakor. Apám nem, ő sokat, rengeteget dolgozott. Cipészkedett, járt az olajkútfúrásokhoz, kocsmáros is volt egy időben, segített a földjeinket művelni. A cipészműhelyt élete végéig megtartotta. Hozzá hordták javítani a cipőket még akkor is, amikor már nem csak ebből élt. Soha föl sem vetődött, ami most, hogy az államtól várjon az ember valamit. Mindenki magára utalva élt, úgy kereste a jövedelmét, ahogyan lehetett, ahogyan tudta, de tisztességes munkával.

December 13-án van Luca napja. Erre a napra minden család elkészítette a maga Luca székét, ahogyan apám is előre. Faragtak egyszerű háromlábú székeket. A fiúk eljöttek Lucázni – áldást mondani. Reggel körbejárták a falut a legények és így köszöntötték a háziakat:

„Luca, Luca kitty-kotty, kalamanya kettő,
ha nem adnak szalonnát, levágom a gerendát. Tojjanak a tyúkok …”

Elmondják az összes jókívánságokat, majd meg kell őket kínálni azokkal a dolgokkal, amik a jókívánságaikban szerepeltek: szalonnával, kolbásszal, borral, tojással. Ha már nem tudták elfogyasztani a tarisznyába tették, hazavitték. Azon a napon nem volt szabad varrni, nehogy bevarrjuk a tyúkok hátsóját, és nem volt szabad a tojásokat összeszedni. Mindenkinek le kellett ülnie kicsit Luca székére megpihenni. Ezek a jókívánságok valójában bőség mágiák. Jókat kívántak, hogy azok teljesüljenek.

Betlehemezés mindig volt – az utolsó héten Szent este előtt – és Szent családjárás is. Voltak a faluban nagyon-nagyon templomba járók. Voltak, akik gyakran, de nem mindig vettek részt vallási szertartásokon. Voltak, akik csak nagy ünnepeken mentek templomba. Olyan ember nem volt, aki egyáltalán nem járt. A Szent családjárást a legvallásosabb családok csinálták hét napon keresztül. Ki volt jelölve, hogy ezeken a napokon melyik családnál lesz a találkozó. Volt egy beköszöntő ének, amellyel engedélyt kértek, hogy bejöhessenek: „Szállást keres a Szent család, de nincs, aki befogadja. Ez a család befogadja a Szent családot.”

Volt, amikor mi voltunk a Szent család. Mi fogadtuk a falubelieket. Bárki jöhetett a faluból. A vendégek leültek. Végig imádkoztuk a rózsafüzért, azután Szent család énekeket énekeltünk. Elénekelték a bibliai történetet. Volt szövege Szent Józsefnek, Máriának és a kis Jézusnak is. Háztól házig mentünk esténként Szent családot járni.

Gyönyörű szép szokás volt, összetartotta a falusi közösséget. Sokszor gondolok arra, mennyire nem voltak egyedül a falusi emberek. Alig volt olyan, aki egyedül lakott a hosszú téli estéken, amikor sem rádió, sem televízió nem volt.

Az őszi munkáknál segítettek egymásnak: krumpli kiásása, szüretelés, kukoricaszedés, kukoricahántás. Meg volt, melyik családot hívjuk segíteni és azokhoz mentünk vissza. Ha fosztatlanul szedték le a kukoricát, behordták az udvar közepére és ott közösen végezték el a munkát. Jöttek segíteni még a szomszédok is. A férfiak hordták a góréba. Krumpliszedéskor a pincébe. Ősszel betakarítás után felszántották a földeket. Ha nem volt a családnál igás állat, akkor bérbe szántatta fel. A kerteket pedig felásták. Mire elvégezték a káposzta és kerékrépa savanyítását, jószerével december lett. Jött Luca napja, Szent családjárás, betlehemezés, Jézus születésének ünnepe.

Karácsony előtt az utolsó héten volt a betlehemezés. Sok csoport volt, mert nagy szégyen lett volna, ha egy házat kihagynak. Olyan nem volt, hogy valaki kimaradt volna. A gyerekek gyümölcsöt – almát, körtét, diót – kaptak ajándékba. Karácsony napja – december 24-e – böjtös nap volt. Tejes vagy tejfölös, sóban, vízben főtt bablevest ettünk laskával. A laska lisztből készült, sóval, vízzel. A mi vidékünkön nem volt hal. Karácsonyeste nem fogyasztottunk soha halételt. Böjtös napokon is kaptunk reggelit, ebédet, vacsorát. A hét pénteki napja mindig szigorúan böjtös nap volt, amikor húst nem fogyasztottunk.

Abban az időben jóval kevesebb húst ettünk, általában csak vasárnap és ünnepnapokon. Ha nem végeztek nehéz fizikai munkát, egy héten csak egyszer volt húsétel az asztalon, vasárnap. A többi napokon nem ettünk húst. Anyám hatalmas mennyiségű süteményt sütött karácsony előtt. A körbecnek nevezett – fejre való – fonott vesszőkosarat kibélelte szőttes abrosszal és tele sütötte eltartható linzerekkel. Krémes sütiket csak később sütött, amikor már nagyobbak voltunk. Bár gesztenyetermő vidék voltunk, a gesztenyét nem használtuk süteményekbe, sütve, főzve fogyasztottuk, amikor már lehetett szinte minden téli estén. Körül ültük az asztalt, pucolgattuk, megettük, közben beszélgettünk egymással.

Szenteste, amikor beesteledett, a férfiak felmentek a dombra – a temető melletti magaslatra – ostort pattogtatni, csengővel csilingelni. Lehallatszott egészen a faluig. Talán a betlehemi pásztorok tiszteletére tették. Az öregek viszont azt mesélték, hogy a gonosz szellemeket űzik el az ostorcsattogtatással. Amikor elhangzott a második harangszó a falu elejéről – az Alvégről – elindultak az emberek a templom felé. A többiek csatlakoztak hozzájuk. Volt, aki hozott kislámpát, de nem volt általános. A templom lent volt a faluban.

Szenteste jött a Jézuska. Kicsi ajándék volt csak. Olyasmi, ami egyébként is kellett, egy pár zokni, szalag a hajba. Arra emlékszem, régen még otthon főzött szaloncukor volt a karácsonyfán, a II. Világháború utáni években. Már egy héttel korábban el kezdtük készíteni a díszeket. Egész évben gyűjtöttük a cukorkás, csokis sztaniolpapírt, abba csomagoltuk be a diót. Lehettem 4-5 éves, amikor már lehetett venni a hagyományos – csoki máz nélküli – szaloncukrot. De akkor is csak pár szemet kaptunk. Nagyon kevés árucikket vásároltunk mi a boltban. A szükségleteinket megtermeltük.
A karácsony családi ünnep volt. A szilvesztert nem különösebben ünnepeltük. Este 10 órakor volt a templomban a hálaadás mise. Estére hurkát, kolbászt sütöttünk. Amikor kicsik voltunk otthon ünnepeltünk. Később nagylányként már mehettünk bálba.

Az Újév? Igen, január elseje nagy ünnep volt. Újévkor jöttek a fiúk köszönteni. Végig járták a házakat, ünnepi köszöntőt mondtak és megkorbácsolták a lányokat. Korbácsot készítettek hántolt fűzfavesszőből. A köszöntő így szólt: „Friss légy, jó légy, egészséges légy, beteges ne légy”. Kora reggel jöttek a fiúk, utána misére mentünk.

Vízkeresztkor lebontották a feldíszített fát, ezzel lett vége a karácsonyi ünnepkörnek. A pap végigjárta a házakat, megszentelte. Az ajtófélfára három betű került: GMB: Gáspár, Menyhért, Boldizsár a három királyok emlékére. Akkor gyűjtötték be a hívektől az éves egyházadót.
Utána esténként tollfosztóba mentünk, mindig más házhoz. Liba, kacsa, tyúk tollat is fosztottunk. Többnyire mindenkinek volt mindegyikből. A munka 10 óráig tartott, akkor összegyűjtötték a pihéket, elrámoltak, asztalt terítettek és következett a kínálás. Főtt aszalt gyümölcs mindig volt. Sós kifli, pogácsa, édesbukta, valamilyen kelttészta. Volt, amikor szalonnát kaptunk kenyérrel, babsalátát hagymával. Szokás volt nálunk, hogy vöröshagymás sült zsírt öntenek a babra és egy kis tökmagolajat. Azt is kenyérrel ettük. A tollfosztás éjfélig tartott.

Jött a farsang. Fánkos ünnep volt. Napnyugta után indultunk. Az volt nálunk a divat, hogy maszkának öltöztünk, fiatalok, öregebbek egyaránt. Háztól házig jártunk. Köszönni, megszólalni a maszkásoknak nem volt szabad, hogy ne ismerjék fel őket. Volt egy beengedőnk, aki beköszönt a családhoz: „Szabad-e bejönni a maszkásoknak?” Az volt a jó, ha nem ismertek föl bennünket. Úgy kellett felöltözni. A jelmezben táncoltunk, bolondoztunk. Nagy kérdés volt, ki van a maszka mögött? Összejöttünk valamelyik házban 9-10 óra tájban, ahol muzsikálni tudó családtag volt. Mi a szomszédba Józsi bácsihoz mentünk. Akkor már levettük a fejünkről a maszkát, de a ruhánkat nem, nem öltöztünk át. Hajnalig táncoltunk. Énekelni nem volt szabad, mert Hamvazó szerdával kezdődik a Húsvéti nagyböjt. Ezzel ért véget a farsang.

Hamvazószerdán misére mentünk. Nagyböjt a húsvét előtti időszak. Nem volt nálunk túl szigorú. A pénteki böjtöt mindig megtartottuk. Háromszor étkeztünk, de húst nem fogyasztottunk ezen a napon. Mi pénteki napon is zsírral főztünk, nem olajjal. A Húsvét előtti hét a Nagyhét időszaka. Egymást követték a szertartások. Egy héttel korábban már nem szólaltak meg a harangok – „a harangok Rómába mennek”. Csak kereplőt használtak.
A húsvét családi ünnep is, a keresztszülők, bérmaszülők, keresztgyerekek ünnepe. Nálunk kötött komák voltak, ők lettek a keresztszülők.

Húsvét vasárnapján – szent mise után – meghívtuk ünnepi ebédre a keresztszülőket, gyermekeikkel együtt. Ha vasárnap ők jöttek, akkor Húsvét hétfőn mi mentünk hozzájuk, vendégségbe. A kereszt- és bérmaszülők húsvétkor hoztak nekünk ajándékot: ruhát, vagy valami más hasznos dolgot. Illett a szüleimnek is viszonozni saját keresztgyermekeiknek.
A szokásos ünnepi fogások mellett: húsleves, sültek, tészták, volt mindig húsvéti sonka, tojás. Volt, amikor három családdal ünnepeltünk együtt. A férfiak ebéd után estig nótáztak. Előre megbeszéltük, mikor leszünk nálunk és náluk.

Még középiskolás korunkban is kaptunk tőlük ilyenkor ajándékot. Keresztanyámnak, keresztapámnak szólítottuk őket.
Általában a keresztszülők lettek később a násznagyok. Az én időmben ez már megváltozott, de az esküvőre, lakodalomba hivatalosak voltak. Ilyenkor mindig nagy ajándékot hoztak. Akkor köszöntek el, mert felnőtt korunkig vállaltak értünk felelősséget, gondozást, törődést.
A gyermekeimnél már testvéreket hívtunk keresztszülőknek. A gyermekkorunkban ez abszolút nem volt szokás, divat.

Húsvét után megkezdődtek a tavaszi munkák. Szántottak, vetettek, ültettek. Volt egy hosszabb időszak, ami alatt semmi nem volt aratásig. Aratás és cséplés után volt az aratóbál. Az nagy bál volt. A kocsmáros szervezte a kocsma udvarán. Amikor már megépült a művelődési ház, annak az udvarán tartották. Eljöttek a szomszéd falvakból is a bálozók. Búzakalászból fontak koszorúkat, azzal diszitették fel a bál helyszínét. Volt még bál farsangkor, búcsú napján, Katalin napon is. Szüreti bál, csak később lett nálunk, de felvonulás nem volt szokásban.

A falu búcsúja Kisasszonynapkor – szeptember 8-án – volt. Augusztusban születtem, Kisasszonynapkor kereszteltek. Így lettem Mária, Margit a keresztségben.

A társadalmi ünnepek közül egyedül március 15-ét ünnepeltük meg az iskolában, a szülőkkel együtt. Ott volt a megemlékezés.

– Milyen emlékeidre gondolsz vissza gyakran gyermek és fiatal korodból? Meghatározó benyomások, melyek elindítottak a felnőtt életed felé, megalapozták értékrendedet, beszélnél ezekről is?

– Nagyon szerettem olvasni. Az iskolában, később a művelődési házban – az iskolai könyvtár is odakerült – gazdag kínálat volt olvasnivalókból. Rengeteget olvastunk téli időben otthon. Öregek, fiatalok rendszeresen jártak oda könyvet kölcsönözni. Kezdetben otthon nem nagyon voltak saját könyveink, de később édesanyám is gyakran vásárolt könyveket. Iskolásként kötelező volt odajárni.

Amikor kisgyerekek voltunk, a felnőttek – anyám és nagyanyám – sokat meséltek nekünk fejből is. Klasszikus Grimm mesék mellett kitalált történeteket is hallhattunk. Amikor lefeküdtünk közösen imádkoztunk:
„Én Istenem jó Istenem becsukódik már a szemem. De a tied nyitva Atyám, amíg alszom vigyázz reám. Vigyázz az én testvérkémre és az én jó szüleimre. Amíg a Nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel”. Imádkoztuk a Miatyánkot és az Üdvözlégy Máriát is minden este, a nagyszülőknél is, ha náluk aludtunk.

Mi nagycsaládban nőttünk fel. Mindig otthon voltak a családtagok. Nagyon nagy esemény volt, ha vendégek jöttek hozzánk. Búcsúkor a szüleim minden testvért meghívtak. Az ebéd a nagyanyámnál szokott ilyenkor lenni. Nagy volt az udvar. A baromfi elkerített részen volt. A ház mellett az udvar lugassal volt befuttatva. Oda vittek 2-3 hosszú asztalt székekkel. A délelőtti mise után ott volt a családi összejövetel. Nagyanyám és anyám nem jöttek misére, ők főztek. Nekünk, gyerekeknek örökre emlékezetes marad a búcsúi ebéd. Minden vendégtől kaptunk valami kis ajándékot, lehet, csak egy nyalókát. Mindegy volt mit.

A búcsúi nagy vendégjárások hatalmas nótázásokkal értek véget. Nekem feledhetetlen élmény volt, ahogy a lugas alatt kint ültünk együtt. Legtöbbször csak ezen a napon láttuk egymást, a nagyapám testvéreit, anyám szüleit, testvéreit, akik eljöttek.

Emlékezetesek maradnak nekem a falusi esküvők, lakodalmak. Legalább nyolc helyen voltam koszorúslány. Az én korosztályom és a nálunk egy-két évvel idősebbek sok koszorúslányt hívtak az esküvőre. Amikor végig mentünk a falun, volt, amikor 10 koszorúslány volt a menyasszony mögött. 2-3 napos lakodalmak voltak akkor.

A falubeli lányokkal nagyon jó barátságban voltunk. Vasárnap délután együtt sétáltunk az utcán. Az idősebb lányok tanítottak bennünket arra, hogyan viselkedjünk a fiúkkal. Ne legyünk naívak, védettek legyünk. Hogyan viselkedjünk, ha beszélgetünk velük vagy bálba megyünk. Mi illik, ha felkérnek táncolni vagy szerenádot adnak. Miért szólnak meg bennünket a felnőttek?

A szüleink mindenhová elvittek bennünket, bárhová mentek. Amikor még a nagyszüleimnél laktunk előfordult, hogy a nagyanyám vigyázott rám és a testvéremre, de amikor saját házba költöztünk, a szüleimmel voltunk mindenkor. Ha édesanyám a földekre ment dolgozni, vitt bennünket. Az állatokat etetni, gondozni vele mentünk. Amikor sütött, főzött is vele voltunk. Akkora feladatot kaptunk, amit el tudtunk látni. Azt mondta: Menj le kislányom a pincébe és hozz fel nekem sárgarépát. Így adták át azt a tudást, életformát, hogy felnőttként önállók, önellátók legyünk.
Ha kukoricát morzsoltak és mi még nagyon picik voltunk, az volt a játék, megkaptuk a csutkát építeni. Abban viszont segítettek.

Aratás után más kislányokkal együtt kihajtottuk a tarlóra a libákat, kacsákat, hogy felszedjék az elhullott gabona kalászokat, szemeket. Anyukám mindig készített nekem bajszos kukoricából hajas babát. Bekötöttem kendővel a fejét. Azzal játszottunk kint a tarlón a társaimmal, míg az állatok legeltek.

Nem úgy játszottak velünk a szüleink, mint most a felnőttek a gyermekekkel. Csak télen társasoztunk – malmoztunk -, akkor volt rá idő. De sohasem küldtek el, ha vendégek voltak, vagy bármit dolgoztak. Mindig ott voltunk körülöttük. Kártyázni csak a felnőttek szoktak, mi gyerekek nem.
Ha káposztasavanyítás volt, segítettek a szomszéd asszonyok egymásnak. Kézzel vágták vékony szálakra a káposztafejeket. Hárman-négyen is, akár egész nap. Volt egy nagy káposztás hordó, abba rakták. Mi pedig ott lábatlankodtunk a pincében egész nap körülöttük. Este jöttek a férfiak taposni, áldomást inni.

Télen a fő étkezésünk a krumpli, a savanyított káposzta, a savanyított kerékrépa volt. Káposztát megöntve tökmagolajjal szinte minden nap ettünk, este sültkrumplihoz. Picire vágott hagymát szokott még anyu rátenni. Készített hagymás babsalátát is. Termeltünk fekete retket, amit szintén egész télen fogyasztottunk. Szárítottunk gyümölcsöket: almát, körtét, sózókörtét, szilvát. Anyám textilzacskókban tárolta a padláson. Főve vagy csak úgy magában fogyasztottuk. Őszibarack nálunk nem termett. Cseresznyét, meggyet nem aszalták.

Mindig ott voltunk anyám, apám körül. Az egy teljesen más világ volt. A szülők szerették a gyerekeket. Azt hoztuk magunkkal, amit kaptunk. Nem a bölcsőde, az óvónéni, a dajka nevelt bennünket és a reggeltől estig tartó iskola. A szülő jószerivel alig látja ma saját gyermekét. Másfajta mintát kaptunk. Anyám bár nem dolgozott munkahelyen, megtermelt mindent. Megkaptunk mindent a családban, ami igazán fontos volt. És anyukám mindig velünk volt.

Ha elmentünk valakinek a háza előtt, nem fordult elő, hogy meg ne szólított volna. Két szót ne váltott volna velünk. Erre mindig volt idejük. A faluban valóban tudtak mindent egymásról az emberek, de nem éreztük pletykának. Tudtuk, kinél lesz esküvő, kisbaba, hol van beteg? Az asszonyok, ha beteg volt valakinek a családjában vagy nagyon öreg, a szomszédok, közelállók elmentek hozzá látogatóba, beszélgetni.

Szép szokások voltak ezek. Ezek adták meg a faluban azt a fajta összetartozást, amivel nem bántották egymást. Nem csúfolták a másikat. A falunak megvolt a hierarchiája és mindenki tiszteletben tartotta. Mindenki tudta ki a rendes család, a takarékos. Nem azért mert gazdag, de lehetett segítségért fordulni hozzájuk. Nem különültek el. Segítették azokat, akik szegényebbek voltak. Tudtuk, ki az iszákos és soha nincs pénzük. Hol keres a férfi, de az asszonynak kifolyik a kezéből a pénz. Egy ilyen családban volt három vásott, verekedős fiú. Az iskolából sorban állítva indultak haza a gyerekek az Al-végre és Fő-végre. Előfordult, hogy valamelyik fiú verekedni kezdett. Ha arra járt felnőtt, rendreutasította. Megvédte a mások gyermekét is. A tanítónő másnap megkérdezte a gyerekektől mindenki rendben hazaért? Nem volt semmi baj az úton? Egymás iránti felelősségre neveltek.
Úgy működött a falu, mindenkinek volt benne egy kicsi hely. A lakodalomra összehordták a főzéshez valót. Tudtuk, kit hívunk szüretelni, kihez megyünk vissza. A családok, barátok, szomszédok összefogtak. Segítették egymást, átjártak egymáshoz télen beszélgetni. Anyám, ha sütött valamit, vitt valamelyik barátnőjének, ismerősének, szomszédjának.

Senki nem várta, hogy megbecsüljék, mert gyermeket szül. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a családba gyermekek születnek. Ha szegénységben nevelték sem volt vele semmi baj. Ennivaló, egy-egy ruha mindig volt. Anyukám ruhájából Malvin néni kivágta a jó részeket és abból varrt nekem kis ruhát, ami fillérekbe került. Kifordította a kabátot és lett belőle másik. Találékonyak voltak. Nem mindenért adtak ki pénzt. Nem az számított, kinek mennyi pénze van?

Mindig volt, aki a papot vasárnap, ünnepnapokon meghívta ebédre. Sokkal nagyobb tisztelet volt az emberekben egymás iránt. Örültek, ha férjhez ment valamelyik családban egy lány, ha gyermek született. Bánkódtak, ha valakinek kedves hozzátartozója meghalt. Nem emlékszem arra, hogy az emberek kivagyiságoskodtak volna. Hosszú Gizi néniéknek sok földjük volt, szép házuk. Jómódban éltek. Mindig lehetett hozzá menni egy kis süteményért. Mindenkivel rendes volt. Ha tudta, hogy egy szegény családban beteg van, vitt nekik ételt, tejet ingyen. Vagy tudta, nagyon szegények és kisgyerek van a családban.

A gazdag családok nem csak maguknak tartották meg a gazdagságukat, szívesen segítettek másokon. A férje Pali bácsi sok munkája mellett – két fogata volt – bárki hozzá fordult elment meghuzatni (beekézni) a kukoricáját. Csak lovat kellett vezetni. Ha nekünk segített, anyám kapálással adta a munkáját vissza.

A szomszédokkal nagyon jóban voltunk. Az asszonyok megbeszélték egymással, mit főznek, mi van a gyerekekkel? A szomszéd olyan volt, mint a rokon család. Soha nem veszekedtünk, szomszéddal soha. Amije volt átadta, kölcsönadta, ami nekünk volt ugyanígy. Összejártunk egymáshoz mi gyerekek is.