Nyomot hagyni – egy pedagógus valódi mércéje

Adorjánné Káldi Boglárka lassan három évtizede tanítja kémiára és környezetvédelemre a Százhalombattai Arany János Általános Iskola és Gimnázium tanulóit. Tanári munkája mellett jelenleg az intézmény főigazgató-helyetteseként is dolgozik. Pályafutásáról, hitvallásáról kértük, hogy meséljen nekünk.

Egy budapesti környezetvédelmi cég állásinterjújára indultam 29 évvel ezelőtt. A vasútállomás felé sétálva elhaladtam az Arany János iskola előtt… és hirtelen gondolattal bementem az ajtón, egyetlen kérdéssel, ami friss diplomásként érdekelt: vajon tanítják-e már a középiskolában a környezettant?
A válasz rövid volt: nem. De a beszélgetés ott nem ért véget. Valahogy olyan könnyen folytatódott… mindenféléről. Végül nem mentem el az állásinterjúra. Nem azért, mert rögtön állást kaptam volna – mert akkor éppen angol–biológia szakos tanárt kerestek.

Aztán délután megszólalt a telefon. Az igazgatóhelyettes volt: „Csak azt szeretném mondani, hogy az angol–biológia szakos mellett szükségünk lenne egy kémia–környezettan szakos kollégára is. Mit szólsz hozzá?”

Én pedig azt szóltam… hogy maradok. Szóval, úgy néz ki, hogy néha egy kerülőútból lesz az igazi irány. És ez az iskola azóta is az első munkahelyem. Egy kérdéssel indult… és egy hivatás lett belőle. Lehet, hogy végül nem is én választottam az utat… hanem az út választott engem.

Szerencsés vagyok, mert az iskolában támogató légkörben, igazi tanáregyéniségek vettek, vesznek körül. Szerencsés vagyok, mert tanárként a „ranglétra” valamennyi fokát végig járhattam, majd az elmúlt 13 évben a felső- és a gimnáziumi tagozatunk szakmai igazgatóhelyettesként, valamint iskolai, vármegyei, országos rendezvények felelős szervezőjeként, a minőségügyi csoport vezetőjeként, aktívan részt vettem az intézmény szakmai munkájának alakításában. Érdekképviseleti megbízottként vagy a mesterfokozatomat takaró innovációs munkámmal – többek között a pedagógusok körében végzett kiégés mérésével –, a nyílt kommunikációmmal a kollégáim jól-létének megteremtésére törekszem.

Az objektív mérések fontosak – naná, kémiatanárként ezerszer hallottuk: egy mérés nem mérés, minőségügyi vezetőként pedig evidens a rengeteg kérdőív.

Ránk, pedagógusokra sokféle elvárás, alkalmazkodás, önfejlesztés jellemző. A tudás forrása azonban még mindig „A Tanár”, a legfontosabb motiváló lehet, nem csak a személyisége, hanem az aktuális állapota. A jó légkörben tanító jól érzi magát.

De, mi pedagógusok, jól vagyunk? A motivációval szorosan összefüggő, tanárok körében mért kiégési fázisokra nem találtam mérőeszközt, pedig a legfontosabb motiváló tényezőnek tartom a tanár személyiségét és állapotát. Kitaláltam egyet és így a diákok motivációjának mérése mellett a pedagógusok kiégésének a mérése is már hat éve folyik az iskolánkban.

Nem vitatott, egyértelmű, hogy az eredményes tanulás feltétele a motiváció. A jól motivált ember eléri céljait. A motiváció kulcsszerepet játszik a tanulás során, fontos elem munkánk tervezésénél. Tudjuk, hogy megfelelő motiváció nélkül a képességek önmagukban nem hoznak eredményt.
Egyértelmű, hogy a korábbi, tanárközpontú oktatási, nevelési beállítódásról át kell állnunk a tanulóközpontú megközelítésre. Az élményszerű tanulás sokkal mélyebb, fontos helyen áll a játék. Nehezen tűrik a mai gyerekek a monotóniát. Meg kell változtatnunk a tananyagot is, a most iskolába járó generáció érdeklődési körét is figyelembe véve.

Csakhogy most azt gondolom, hogy ha a motiválás folyamata nem is, de akit motiválni kell és a környezet biztos változott. Az előrejelzések szerint a most felnövekvő, iskolapadban ülő nemzedéktől másféle kompetenciákat várnak majd el vagy máshol lesz a hangsúly, mint a mostani fiatal felnőtteknél. Számos nemzetközi és hazai szakirodalom elemezte már, hogy a népesség hogyan kategorizálható csupán életkori alapon a digitális eszközhasználat szerint. Napjaink iskolásai a tanulási folyamatokban inkább preferálják a képi, mozgóképi, hang ingereket. Nem mehetünk el mellette, figyelembe kell venni. A megkérdőjelezhetetlen tanári irányításon lazítani vagy változtatni kell, ez is az inspirálóbb tanulási környezet része.

Ezekhez a folyamatokhoz elengedhetetlen, hogy lassan a tanári szerephez tartozó személyiségjegyek is finomodjanak. Természetesen még mindig nagyon fontos, hogy a pedagógus kommunikációja hatékony legyen, legyen jó előadó, legyen jó a szervezőkészsége, a figyelem megosztásával ne legyen problémája, gyorsan tudjon reagálni a kialakult helyzetekre. Az infokommunikációs fejlődés tudomásulvétele és felhasználása, lehetőség a motiválásra.

Amin most dolgozok, hogy a pedagógusok kiégés-tesztjét kiegészítem a motiválás lehetőségének elemzésével, a különböző generációk szempontjából. A diákok motivációs mérését pedig kiegészítettem a digitalizációs lehetőségek alkalmazásához való viszonyulás kérdéseivel a tanulásban. A mesterpedagógusi munkám ilyen irányú folytatását több bizottság hiánypótlónak nevezte, erről tartok előadást jövő hónapban a Pannon Egyetemen, milyen érdekes a sors… ott, ahol én is a tanárképző kar egyik padjában ültem, Veszprémben.

A külső elismerések megállítanak ott ahol éppen tartasz, ugyanakkor előre mutatóak, hogy jól csinálod, meg persze örült nagy energiát adnak.

Az én legnagyobbaimat átgondolva pedig minden területet lefednek, amivel foglalkozom. Tavaly a város képviselő-testülete nekem adományozta a Gyermekekért díjat, ami pedagógusként a legnagyobb, és a nézőtérre titokban beosonó diákok tapsa örökre, még feljebb emelete a legnagyobbat. A várostól kaptam a korábbi Környezetvédelmi díjam is.

A miniszteri díjat a munkámért kaptam. Az iskola első Arany Kiválóság kitűzője is az enyém és a Főigazgatói Díszoklevél elismerést pedig a felső-és a gimnáziumi tagozat széles körű programjainak kiváló szervezéséért, a színvonalas szakmai munkáért és a partneri kapcsolatok építő jellegű ápolásáért az Arany János Általános Iskola és Gimnázium mostani főigazgató asszonyától kaptam.

A Hevesy György Érem és Díszoklevelet a Kárpát-medence kémiaversenyeinek szervezésében sok éven át végzett eredményes tehetséggondozó-szervező munkámért adományozta a Magyar Természettudományi Társulat elnöksége.

Ha most itt tehetem, én is szeretnék így virtuálisan, egy díjat átadni a családomnak. A család a legfontosabb: biztos háttér, ami kiegyensúlyoz. Nélkülük nehéz lenne igazán sikeresnek vagy boldognak lenni vagy létezni egyáltalán. A két fiunk remek emberek, sokszor meglepnek a logikus, segítő viselkedésükkel, az újító ötleteikkel, kiváló, kitartó sportemberek, nagyon büszkék vagyunk rájuk. Ahogy mi örököltük a jó családi mintákat, látom ők is biztosan tovább viszik.

És hogy miért élünk itt, az Óvárosban? Nos, ebben a családomnak is nagy szerepe van. A férjem és a nagyobbik fiam fociznak, ők találták a házat, ahol most lakunk.

Utólag visszagondolva? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem is a házat nézték, hanem azt, milyen közel van a focipálya. De jó döntés volt. Szeretünk itt élni.

Fontos, hogy a munka és a kikapcsolódás egyensúlya nélkül nem lehet jól teljesíteni. Akkor tudunk igazán adni, ha időt adunk magunknak is – pihenni, feltöltődni, mással foglalkozni.

Szerencsés vagyok, mert ezt sokszor nem egyedül teszem. A barátaimmal együtt: beszélgetések, kirándulások, biciklizések, színházak, koncertek, könyvek – ezek teszik teljessé a mindennapokat. És végül ezek azok a pillanatok, amik mindennél többet érnek.

Huszonkilenc évvel ezelőtt egy kérdéssel léptem be egy iskolába és ebbe a városba, ahol végül itt maradtam. Azóta sok minden változott. Generációk nőttek fel, a világ felgyorsult, a tanítás is átalakult. De egy dolog nem változott: a jó kapcsolatok, motiváló légkör nélkül nincs fejlődés.

Lehet képleteket tanítani, tananyagot átadni… de ami igazán megmarad, az az, hogyan voltunk egymással. És hogy ezt hosszú távon is jól tudjam csinálni, szükségem van arra a háttérre, ami megtart: a családomra, a barátaimra, azokra a pillanatokra, amikor nem tanár vagyok, csak ember.

Mert végül nem az számít, hogy hány órát tartottam meg, hanem az, hogy hagytam-e nyomot. És ha igen, akkor talán volt értelme annak a bizonyos kerülőútnak.