Felgyújtotta magát a főtéren – ma már az életbe kapaszkodik

A százhalombattai erdők és mellékutcák csendes peremén él egy férfi, akinek élete lassan, szinte észrevétlenül csúszott át a bizonytalanságba. Volt gyerekkora a Tildy-kastély falai között, volt saját háza, volt családja, munkája – mára mindez a múlt ködébe oldódott. Története a nélkülözésen túl a magára maradtság, a kapaszkodók keresése és a mégis meglévő emberség története. Egy férfié, aki egyszer már feladta, de mégis itt van, él, és csendesen ragaszkodik ahhoz, ami maradt.

Amikor az este leszáll Százhalombattára, az Ilonka utca egyik apró házában halk zaj hallatszik: Péter, a házigazda készül a másnapi munkára. Nála húzza meg magát már hetek óta az a férfi, R. József akinek csak annyit enged a sors, hogy este hatkor becsukja maga mögött az ajtót, reggel öt előtt pedig távozzon, mert a ház lakója indul az ipari parkba dolgozni. A hajléktalanszállóra nem mehet vissza – végleg kitiltották. A sátor, amely az erdőben állt, ma már inkább csak emlék: a hely, ahol éveken át próbált fennmaradni.

Az élet minden egyes napja rutinná vált számára, de ez a rutin a túlélésről szól. Hajnalban indul a Családsegítő felé, ahol tisztálkodni tud, ahol néha ruhát kap, és ahol néha van egy tányér reggeli. A segítők nemcsak étellel és vízzel látják el, hanem a bürokrácia labirintusában is próbálják kézen fogva vezetni: intézik a leszázalékolását, amely ha sikerrel jár, jövőre havi 27 ezer forintot jelent majd számára. „Most semmit nem kapok” – mondja vállrándítással, olyan természetességgel, mintha ez a világ legközönségesebb állapota lenne.

Délelőttönként a Tesco melletti kiserdőben telepszik le. Oda viszi minden útja, ahogy sorstársaié is. Egy szék jelenti a biztos pontot, ahonnan figyeli az emberek lassú hömpölygését a hipermarket parkolójában. A fák alatt lakókocsi áll: mások élnek ott, egy hatfős közösség, akik alkalmi munkákból tartják fent magukat. Neki nincs lakókocsija, csak sátora volt, amíg Péter be nem fogadta. „Három hete nem használtam már. Amióta beenged, nem kell kint aludnom” – jegyzi meg, hangjában egyszerre hála és szégyen.

A napok mégsem telnek tétlenül. Üvegeket gyűjt, mert ötven forint is számít. „Tudod, mennyit ér az? Sokkal többet, mint gondolnád” – mondja. Figyeli, ahogy a visszaváltó automatákhoz emberek érkeznek autókkal, teli zsákokkal. Neki egy-egy üveg jelenti az aznapi ebédhez szükséges aprót. A konyhát, ahová jár, Till Erika intézte el. Ünnepen, hétvégén is mehet. Meleg ételhez jut, ami ezen a szinten már luxusnak számít.

Betegség, amely nem múlik

Arca vékony, beesett. „Lefogytam, kinyúzott az arcom” – mondja halkan. A lábával azonban ennél is nagyobb a baj: a bakancs kidörzsölte, begyulladt, kötözni kell. A doktornő segít rajta, de a gyógyszereit nem tudja kiváltani. A pszichiáteréhez is jár, aki tudja róla, hogy nincs pénze a gyógyszerekre. „Hangulatjavítót kéne szednem. De nem tudom megvenni” – mondja egyszerűen. Nincs benne panasz, már régóta nincs. Csak tények.

A TAJ-száma még érvényes – egy évre. Ez annyit jelent, hogy még nem hullott ki teljesen az ellátórendszerből. De a rendszer labilis, és ő tudja: ha egyszer leesik a lábáról, ha egyszer nem tud elmenni a Családsegítőbe vagy az orvoshoz, megszűnhet minden lehetőség.

Család, amely már csak a múltban él

Az R. család egykor Százhalombatta régi, falusi családjai közé tartozott. A férfi a Tildy-kastélyban született 1966-ban, ott lakott 1972-ig. A család öt gyermeke közül mára egyedül a bátyja él. Ő az, aki néha még megjelenik vasárnaponként: hoz ételt, hoz egy kis pénzt gyógyszerre. A többiek már a temetőben vannak, és ő időnként kimegy hozzájuk. „Sok rokon van ott. Anyám, apám, testvéreim.”

Volt felesége és fiuk – ma már 34 éves – Érden élnek. A kapcsolat megszakadt. A bérlakásuk négy milliós adóssága után nem tudták tovább fizetni a lakhatást, ő pedig akkor már pszichiátriai problémákkal küzdött. „A feleségemnek elege lett.” A fiát évek óta nem látta, címét nem tudja. A városba sincs pénze beutazni. „Jegy nélkül nem merek menni.”

A közösség, amelyből kirekesztve élnek

Az utcán élők körében különös hierarchiák alakulnak ki. Vannak, akik dolgoznak – ők lakókocsiban élnek, gázpalackkal fűtenek. Vannak, akik gyűjtögetnek. Vannak, akik eltűnnek és előkerülnek. „Összesen hatan vagyunk itt” – mondja. A többségnek alkalmi munkája van, így kevesebb segítséget kap. Az utcai szolgálatos Attila viszont őket rendszeresen felkeresi. Szendvicseket hoz, néha teát. Ez is nagyobb törődés annál, mint amire számítani lehetne.

Az emberek reakciói változók. „Néha beszólnak. Tizenévesek például. Hogy hülye csöves.” De vannak jó emberek is: akik adnak egy kabátot, egy cipőt, vagy csak meghallgatják. A rendőrökkel kapcsolatban már vegyesebb a tapasztalata. Volt, hogy hajnali egykor bementek az erdőbe, és megütötték. „Valaki bejelentette, hogy ott vagyunk.”

„Nincs miért várnom” – az ünnepek, amelyek semmit sem jelentenek

A napok összefolynak: nincs vasárnap, nincs ünnep, nincs augusztus 20. Advent első vasárnapja éppoly jelentéktelen, mint bármely más nap. „A karácsony már semmit nem jelent. Nincs miért várnom.” A túlélés ritmusa felülír minden hagyományt, minden ünnepet, minden emléket. A fontos kérdés mindig az, hogy hol alszik majd, kap-e aznap enni, mennyire hideg lesz az éjszaka.

Egy pillanat, amely mindent megváltoztatott

Egy dátum – 2015. december 3. – beleégett Százhalombatta emlékezetébe. Ő volt az, aki akkor benzinnel lelocsolta és felgyújtotta magát a főtéren. „Elegem volt a sátoréletből” – mondja most, évekkel később, de egy szerelmi bánat is közrejátszott, a barátnője elhagyta. A történtekből csak a kezdetre emlékszik. „Amikor meggyújtottam. Utána semmire.” Három hónap mélyaltatás után tért magához, és még egy évet töltött kórházban.

A teste máig hordozza a nyomokat: a lábán hegek, a füle leégett. A városban akkoriban sokan felháborodtak, sokan sajnálták, de kevesen értették. Mára a közbeszédből kikopott a történet – ő azonban minden lépésnél érzi.

„Azóta nem gondoltam hasonlóra. Most ragaszkodom az életemhez” – mondja, határozottabban, mint bármi mást a beszélgetés során.

Tervek a semmiben

A jövő távoli, ködös fogalom számára. Egy munkásszálló jó lenne. Munka is jó lenne. A lába akadály, de még képes kerti munkára, kapálásra, fűnyírásra. A Damjanich utcában egy ismerős néha megbízza bevásárlással – ez ezer forintot jelent. A rádiót hallgatja, főleg az időjárást: számára minden eső potenciális veszély.

És hogy mit hoz a holnap? A tél komoly próba lesz. Péter házában talán maradhat. Ha nem, vissza kell térnie az erdőbe. Tartós megoldás nincs. A nyugdíjasotthon szóba sem jöhet, a családja nem vállalja. „Ha megbetegszem, senki nem gondoskodik rólam. Talán a bátyám.” De ő is ritkán jár.

Ez a történet nem egy ember története csupán

Ez a férfi egy városi jelenség rejtett arcát mutatja: azokat a százhalombattaiakat, akik láthatatlanul élnek a szociális háló legalsó szintjén, az erdőkben, elhagyott telkeken, lakókocsikban. És akik mégis emberek – élettel, múlttal, fájdalommal, remények nélkül és reménytelen reményekkel.
A riport végén, amikor a karácsonyról kérdezem, csak ennyit mond: „Nagyon megkérgesedtem. De azért vannak jó emberek.”