Három szeptember

Tamási József

Legnehezebben az elsőt tudom felidézni, hiszen de régen is, 1954-ben volt. Egy takaros háti táskával léptem ki kiskapunkon. Nem egyedül persze! Bátyáim, Bandi és Atti, Ili nővéremmel ugyancsak elindultak a város szívében álló gimnáziumba, illetve általános iskolába. De hát nekik ez már nem jelentett valami rendkívülit, ellentétben velem. Igaz, egy évig már jártam az óvodába, ahol nagyon jól éreztem magam. Mária óvó néni hosszú, vállra omló hajára még mindig emlékszem. S legalább ennyire Cumira, így hívtuk az egyik gyönyörű, mosolygó, pufi-pofis arcú kislányra. Meg is mondtam fülébe súgva nagymamámnak: „Ha nem árulod el senkinek, neked megmondom, hogy szeretem a Cumit!” 

De most vége a cumis időnek. Tőlünk, Kunszentmiklós Tasskertes nevű területén álló házunktól a második utca volt, ahol várt rám az iskola. A sarkon volt egy kis élelmiszerbolt, oda sokszor küldött édesanyám élesztőért, sütőporért. A selypítő Lajos bácsi, meg Tinike néni sokszor kiszolgált.  De eddig sosem kellett befordulnom az utcába. Most nem mehettem be a boltba, mert várt rám Egyed Margit tanító néni. No meg a még nem ismert osztálytársak. 

Margit tanító néni csoda aranyos hölgy volt. Később megtudtam, hogy erdélyi származású. Szülők nélkül, árvaházban nevelkedett, de jó eszének köszönhetően egészen a Tanítóképzőig vitte. De nem is a végzettsége, vagy esze, amit örömmel tapasztaltam, hanem a szeretete, ami sugárzott belőle felénk. Minden  gyerek felé! A mezítláb járó Rácz-testvérek, a butácska Illés Gabi, de a szépséges Németh Csilla és az okos, kis barna Bíró Ili, s jómagam felé is. Voltunk vagy 25-en, de benne volt annyi szeretet, hogy mindnyájunknak jutott belőle. Jól emlékszem vastag szemüveges, mindig mosolygó arcára. 
Szép lassan de megtanultunk olvasni, számolni, írni. A vonalak közül lelógó j, p, meg f betűvel nehezen boldogultam, de a tanító néni kérésére, egy külön füzetbe minden nap le kellett írnom 3 sort, s így végül csak sikerültek azok a fránya betűk. Vidáman énekelhettük, hogy „Mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám…”, pedig még kisdobosok sem voltunk.

Évtizedekig tartottam a kapcsolatot első tanító nénimmel. Nem volt olyan kirándulás, utazás, ahonnan ne írtam volna neki egy képeslapot. Haza-haza utazásaim alkalmával pedig sokszor meglátogattam. Utoljára, tiszaföldvári plébános koromban leveleztem vele, s összeismertettem egy ott élő, hozzá hasonló korú, ugyancsak egyedül élő, öreg tanító nénivel. Sírja nincs messze szüleim sírjától.

Első osztálytársaimmal nagy ritkán de még találkozom. Néhányukat pedig éppen nekem kellett utolsó útjára kísérnem. Páli Sanyi barátomat, a Siklósi fiúkat. Azóta az iskola megszűnt. A nagyobb, komfortosabb iskolákba járnak, s nem is tudják, milyen volt Egyed Margit tanító nénitől tanulni, milyen például egy g-betű. 

*

A második szeptember, ami eszembe jut, 1962-ben volt. Nem volt könnyű pontot tenni az általános iskolás évekre. Elköszönni Petelei tanár bácsitól, aki megízleltette velem a matematikai logikát és megszerettette velem Newtont, de nem utolsó sorban kinézte belőlem, hogy majd egyszer a nyomdokaiban járok, matek-fizika szakos tanár leszek. Rossz volt elköszönni barátaimtól, akik nem jöttek velem tovább, a gimibe. Egy Sanyitól például, aki aztán karosszéria-lakatos lett, s barátságunk tovább zöldellt, egészen korai haláláig. Most itt állok, a kunszentmiklósi Damjanich János Gimnázium  udvarán, édesapámmal. Jártam már néhányszor több száz éves  falai között, egy-egy rendezvényen. Rá-rá tekintettem Attila bátyám tablójára az első emeletre menő lépcső mellett, Ili nővéremére az emeleten jobbra.

De most nem nézelődni jöttem ide. Fülembe csengtek testvéreim meséi itteni tanáraikról. A köztudottan szigorúról, az országot, mint tenyerét ismerőről, a mindig elegáns és igazi nevelőről, a már nem fiatal de nagy tudásúról, a duci tornatanárról. 

Lassan kezdtünk kiválasztódni a mintegy négyszáz diák közül, akik most kezdjük az első évet. Akkor halljuk, hogy fiú osztályként indulunk, s mivel kevés az országban a mezőgazdasági szakember, mi növényvédő-gépészetet is fogunk tanulni. Éppen fiatal osztályfőnöknőnktől, aki agrármérnöki diplomával is rendelkezik.

Ki így, ki úgy reagált a hírre. Én biztos, hogy nem kívántam mezőgazdasággal foglalkozni. Két bátyám addigra már a Műszaki Egyetemen végzett, magam is valami ilyesmin gondolkoztam. De hát kezünkbe nyomták az új tankönyveinket, melyek között bizony látom, olyan is van, hogy Növényvédelem, meg Géptan. Bizony nagy volt bennem a kérdőjel. De már be is vonulhattunk tantermünkbe. Három sorban álltak a kétszemélyes padok. Lehetett választani. Egy nyurga, hozzám hasonló, hullámos hajú srác elnyerte szimpátiámat. Még az udvaron láttam, hogy édesapáink örömmel köszöntötték egymást. Hát ismerkedjünk meg mi is! Így lettünk a szomszédos Tass községből származó Bélával padtársak, egészen érettséginkig.

Jó kis társaságnak látszottunk, kezdettől fogva. Voltak köztünk tassiak, szabadszállásiak, fülöpszállásiak, soltiak, soltszentimreiek és kereken tízen helyiek, vagyis kunszentmiklósiak. Sokan kollégisták lettek, néhányan pedig úgynevezett bejárók, akik vonattal vagy busszal jöttek minden nap. Persze nem csak származási helyünk szerint voltunk ilyen változatosak. Voltak közöttünk földművelésből, gyári munkából, ipari munkából élő szülők gyerekei és volt akinek szülei diplomások voltak, vagy éppen lelkészek. Két fiú édesapja volt református lelkész. Az egyik helyben, a másik Tasson.

Valószínűleg világnézetileg, vallásilag is különbözőek voltunk, de ez abban az időben olyan tabu téma volt, hogy sosem tudtunk róla. Mint ahogy tanárainkról sem tudtuk. Amikor jóval később megtudtam, hogy történelemtanárunk gyakorolta a vallását, feleségével együtt, elgondolkoztam, vajon hogyan alakult volna a társaság világnézete, ha ezt tudjuk. Hogy az igazán nagy tudású, komoly, és a diákot nagyon szerető jó pedagógus Budapestre jár vonattal, hogy ott elmehessen szentmisére. Vagy, hogy kiváló szellemiségű magyar tanárnőnk vasárnaponként a közeli városka református templomában imádkozik, ahol férje a lelkész. Egymásról sem tudtuk, ki hívő, ki nem. Legjobb barátaimmal sem beszélhettem arról, hogy én általános iskolában hittanra jártam, hogy szüleimmel, testvéreimmel minden vasárnap részt veszünk a szentmisén, hogy éveken keresztül ministráltam, olykor még ezekben az években is. Ha láttam, hogy nincs ministráns, kiléptem a padból és ministránsként segítettem a szentmisét. Hogy édesapám jó barátságban van a plébános úrral, magam pedig szívesen mentem a káplán atyákkal akár a szomszédos falukba is, hogy ott legyek segítségükre a szentmisén.

A tanévnyitón persze nem ezen járt az eszem, hanem azon, milyen tantárgyaink lesznek, s főleg, hogy kik lesznek tanáraink. Ennek a gimnáziumnak nagyon jó híre volt. Református Gimnáziumként, tudós és egyben erkölcsös életű tanárai voltak. Aztán államosították.  A tantestület is megváltozott, megjelent köztük a katolikus pedagógus, megszűnt a hitoktatás. Előbb-utóbb a gimnázium mellett lévő nagy templomban is megszűnt a diákok közös zsoltáréneklése.

Furcsán tapasztaltam azonban, hogy egyre jobban kezd bennem érlelődni a papi hivatás felé fordulás. Igaz, ötödikes koromban írtam egy kis verset, miszerint:

„Bérmálás van a templomban,
be is megyek ezért nyomban.
Sok a hívő, sok a gyerek, 
a sok gyerek szeme kerek,
várják a nagy pillanatot,
a helynököt és a papot.
Mi lenne, ha kispap lennék, 
és mindent másképp tennék?
Lemondanék sok-sok másról,
házasságról, nyaralásról.”

De akkor erről még nem gondolkoztam komolyan. 

S bizony ez már akkor eszembe jutott, amikor a tanévnyitón kiderült, hogy mezőgazdasági okok miatt, mi elsősorban a növénytermesztéssel, az állattenyésztéssel, a föld minőségével, a kártevőkkel stb. fogunk foglalkozni. Talán jobb lett volna inkább a kecskeméti Piarista Gimnáziumba mennem, ami csak 50 km-re van tőlünk. De akkor kollégistának kellett volna lennem. Márpedig mi olyan szép családi életet éltünk a végtelenül jó szüleinkkel, a velünk élő nagymamánkkal, négyen testvérek, hogy biztos nem lett volna kedvem kilépni ebből.

Maradt hát a gimnázium,  illetve  a Növényvédő Gépész Szakközépiskola. A sok jókedvű sráccal, akik között aztán akadt néhány igazán jó barát, akikkel a mai napig kapcsolatban vagyok.

*

A harmadik szeptember: érettségi után valóban kezdtem keresni a helyemet ebben a világban. Egyszer, Budapesten egy vasárnap esti misén meglehetősen hátul álltam, egy oszlop mellett. Az oszlopon volt egy hangszóró, amin még azt is lehetett hallani, amit a pap szinte csak magában, suttogva mond, s nem a hívőknek.

Egyszer csak megüti a fülemet a halk ima: „Add, hogy mindig ragaszkodjam törvényeidhez, és soha el ne szakadjak Tőled!” Ez lett az utolsó jele annak számomra, hogy Jézus hív engem. Így hát nem én döntöttem, hanem Ő. És ennek a hívásnak eleget kell tenni!

Így történt, hogy 1970-ben Vácon sikeresen felvételiztem, és szeptemberben átléptem a szegedi Hittudományi Főiskola és Papnevelő Intézet kapuját.

Idősödő rektorunk az első hónapokban megmondta: „Ha jól tudsz aludni és jó az étvágyad, ráadásul jókedvű vagy, biztos, hogy van hivatásod.” S így is éreztem, megtaláltam a helyem! Egyik pap barátom ekkor elárulta, ő kinézte belőlem a papot, de nem akart  befolyásolni.

Családunkban, annak ellenére, hogy vallásunkat mindig komolyan gyakoroltuk, pap sosem volt. Furcsállták is szüleim a döntést, kicsordult édesanyám, édesapám szeméből sok könny, mert nehezen tudták elképzelni, hogy eleven, mindig jókedvű kisfiuk boldog lesz ebben a hivatásban. Sajnos, ez tény, hogy a hívő életet, de főleg a papi életet általában nem csak komoly, de komor életnek gondolják. A sok tantárgy, a kemény napirend, az otthontól való eltávolodás ellenére, a  szimpatikus, jó kedvű és ugyanakkor magasan művelt és bölcs tanár atyáink mellett nagyon jól éreztem magam.

A tanév kezdetén heten voltunk elsőévesek. Kedves, barátságos srác volt mindegyikük. A Váci Egyházmegye különböző helyeiről hozott össze bennünket a Gondviselés, de voltak a növendékek között más területekről származók is.

Az első tanórák, a latin nyelv elsajátítása,  tananyag színvonala bizony néha kissé ijesztő volt. Hasonlóképpen a majdhogynem katonás napi, heti rend. Csengőszóra ébredtünk fél 6-kor. Hat órakor már a kápolnában voltunk napi, lelki gondolatokon elmélkedve lelki vezetőnk, a Spirituális atya vezetésével.

Hétkor kezdődött a szentmise, fél 8-kor mehettünk reggelizni az ebédlőbe, s 8-kor kezdődtek az előadások, déli 1-ig. Akkor ebéd s ebéd után kimehettünk a városba, nézelődni, beszélgetni. Délután 3-tól tanulás szobáinkban, vagy ahogy mondtuk, celláinkban. Este közös esti ima a kápolnában aztán fél tízig szabad program, persze csak a falakon belül. Végül fél 10-kor megint csengő, amivel beáll a teljes szilencium, vagyis csend. 10-kor lefekvés és alvás. Nagyon megszerettem ezt a rendet és éreztem, valóban rend van bennem is.  

Jó lenne ha minden gyerek örömmel lépné át így szeptemberben iskolája küszöbét. Általános iskolásoktól az egyetemistákig, és igazán jól éreznék magukat pedagógusaik előtt ülve padjaikban.

Jó tanulást, fiatalok!

Tamási József atya