A Nánabeszter nemzetség története

Érd és térségének első urai

Francz Norbert

Amikor Mihály veszprémi ispán 1243-ban tekintélyes birtokrészt vásárolt a mai Érd területén – ezáltal ránk hagyományozva a település legelső említését –, családja, a Nánabeszter (Nanabezter) nemzetség már az egyik legvagyonosabb birtokosnak számított a környéken, a kialakuló királyi székhely Buda délnyugati csücskéből kiindulva Pest és Fejér vármegyék határáig. Jelen cikk ezen nemzetség mintegy száz évre adatolható történetét veszi górcső alá.

Eredetük mára homályba vész. A kiváló történettudós Karácsonyi János szerint várjobbágyi sorból küzdötték fel magukat az ország nemesei közé. Zsoldos Attila nem zárta ki annak lehetőségét, hogy eredetileg királyi szerviensek voltak, akik felemelkedésüket a királynak – potenciálisan II. Andrásnak – tett szolgálatuknak és hűségüknek köszönhették. Első ismert tagjuk talán az a (I.) Nána lehetett, akit 1184-ben az esztergomváraljai udvarnokok ispánjának neveznek. Minden bizonnyal ősi fészkük is innen, a Dunától északra található: amikor 1228-ban szemünk elé kerülnek az első családtagok, nánai birtokaikat (ma Szlovákia) elkülönítik az esztergomi káptalan földjeitől. Közép-magyarországi birtoklástörténetük azonban nem itt kezdődik, ugyanis már ebben az évben több birtokrészt is magukénak mondhattak Berki településen, amely a mai Érd-Parkváros területén feküdt.

Az 1228-ban említett családtagok közül csak Nána fia (II.) Nánáról rendelkezünk további adatokkal. E dicső férfiú bátran harcolt II. András 1231-es halicsi hadjáratában, amiért is birtokrésszel honorálták a Berkivel szomszédos Sóskút faluban 1233-ban (a település korábban a Tétény nemzetség birtokában volt). Nána ekkorra már a királyi lovak felügyelőjeként szolgált András udvarában. Felesége Ágnes a berki nemesek sorából való volt; férje halálakor a Nyulak-szigeti domonkos apácák sorába lépett, ahol egyike volt azon tanúknak, akiket meghallgattak az Árpád-házi Margit szentté avatási eljárásának vizsgálatakor. Egyetlen fiuk, (III.) Nána 1256-ban Sasadon (ma Újbuda) is birtokos volt. Ő később szintén feladta a világi életet és domonkos csuhát öltött. Anya és fia 1266-ban a rendnek adományozta Sóskút birtokukat, amely azonban kiváltotta a rokonság haragját.

Beszter fia Demeter, aki szintén sóskúti és berki birtokos volt, hamarost pert indított az apácák ellen, hiszen a gyermektelen Nána halálakor ő lett volna a jogos örökös legközelebbi rokonként. IV. Béla felszólítására a felek 1270-ben megegyeztek: Demeter haszonélvezőként haláláig jogot formálhatott a birtokra, amely aztán halálakor automatikusan a Nyulak-szigeti apácák birtokába kellett, hogy jusson.

Egyébiránt Demeter és ismeretlen feleségének 1270 és 1277 között elkészült végrendelete a 13. századi Magyarország értékes társadalomtörténeti forrása. Nem lévén gyermeke, Demeter birtokait testvérére, Mérkre és annak fiaira hagyta, kivéve a Nyitra vármegyei Teremecset, amelyet húga, Mária és annak nagyhatalmú férje, Hontpázmány nembeli András (a Forgách család őse) örökölt. Demeter annak rendje és módja szerint szétosztotta szolgáit, vagyontárgyait, harcedzett páncéljait. Kikötötte, hogy végső nyughelye „legjobb” páncéljában a budai Szt. János ferences rendház legyen, amely a jelenlegi miniszterelnöki rezidencia, a karmelita kolostor területén feküdt.

Feleségének végrendelete betekintést nyújt a korabeli magyar nemeshölgy vagyontárgyainak sokféleségébe: nyakláncok, medálok, aranyszállal hímzett ezüst övek, fejkendők, drágakővel díszitett fátylok, értékes kárpitok, szőnyegek. Sóskút már 1277-ben a domonkos apácák birtokába került, kijelölve Demeter halálának legkésőbbi idejét. Mérk és fiai sem élhették túl őt sokkal tovább, mert egykori birtokai később a Nánabeszterek másik ágához kerültek, legkésőbb az 1290-es évekre.

Minden bizonnyal a bevezetőben említett Csom fia Mihály a család legsikeresebb tagja politikai értelemben, aki 1243 és 1244 között veszprémi ispánként szolgálta IV. Bélát. Mihálynak és testvérének, Istvánnak az állandó lakhelye Berki volt, ezért már a korabeli források is ezen a családnéven emlegették őket és utódaikat. 1243-ban a budai káptalan előtt Érdi Tádé fia János eladta érdi birtokrészét a szolgálókkal és a hozzátartozó sziget felével együtt Mihálynak. Az adásvétellel Mihály szomszédai lettek az ócsai prépostság és a királyi fegyvernökök. 1244-ben határjárással különítették el egymástól az érdi birtokokat, amelyet aztán Benedek fehérvári prépost (a későbbi esztergomi érsek) jóváhagyott. A határjárás fennmaradt szövegéből kiviláglik, hogy Mihály a mai Érd-Ófalu dél-délkeleti részén lett birtokos, egészen a Kakukk-hegy lábáig. Az ettől északnyugatra húzódó királyi fegyvernökök érdi birtoka elválasztotta az új szerzeményt a Nánabeszterek szomszédos, berki, sasadi, később tárnoki és ebeni birtokaiktól.

*

Az 1260-as évek forrásai azt mutatják, hogy Mihály és testvére, István – kortársaikhoz hasonlóan – birtokkoncentrációba kezdtek, azaz egységes birtoktömböt kívántak kialakítani a főváros Budától délnyugatra. Az évtized során hosszas pereskedésbe keveredtek a királynéi szolgálónépekkel a tárnokvölgyi Deszka település birtoklását illetően (az egykori prédium a mai Érd és Tárnok között feküdt).

Mihály valamikor 1268 és 1270 között halhatott meg, a család fejének ezután István és Mihály fia Tamás számított. Egy helyi pereskedésük 1270-ből mutatja, hogy a mai Budakeszin is birtokosak voltak, amely talán még Mihály szerzeménye lehetett. Amikor V. István a teljes Érd-szigetet a királyi fegyvernököknek adományozta, István és Tamás sikeresen bizonyította a sziget fele fölötti joghatóságukat a korábbi adásvételi oklevelek bemutatásával. 1274-ben elpanaszolták, hogy az általuk birtokolt Varsányt (Dunavarsány) elpusztították. Miután István 1275 körül elhalálozott, Tamás és öccse, az egyházi pályára lépő Lőrinc vitte tovább az ügyeket. 1278-ban IV. László nekik adományozta a királyi fegyvernökök egykori, addigra már lakatlan földjét Érden. Az 1280-as évekre Tamás a térség legnagyobb földbirtokosa lett. Ismeretlen körülmények között tett szert birtokokra a mai Diósd (Diód), Törökbálint (Eben) és Budakeszi (Keszi) területén. Befolyását jól jelzi, hogy Lodomér esztergomi érsek az újonnan kinevezett Mihály csanádi apátot Tamás védelme és pártfogása alá kívánta helyezni. Mindemellett Lőrinc közben pozsegai prépost lett, emellett az özvegy Erzsébet anyakirályné utolsó kancellárjaként működött 1290-ben.

Tamás 1291-ben részt vett III. András ausztriai hadjáratában, amelynek eredménye az lett, hogy az újdonsült uralkodó megerősítette a korábbi királyi adományokat a testvérek javára. Tamás 15 ezüst márkáért megvette a korábban Demeter által tulajdonolt sóskúti birtokrészt a Nyulak-szigeti apácáktól. Pereskedés során tovább bővítette diósdi birtokrészét, de egy ízben 16 márka vérdíjat kellett fizetnie, amiért egy szóváltás során véletlenül halálosan megsebesítette a Csák nembeli Pált (a későbbi zászlótartó Györke testvérét). Tamás 14. századi tevékenységéről már nem maradt fenn forrás, de legkésőbb 1323-ban magtalanul halt meg, ugyanis minden birtoka a királyi koronára szállt. Ebben az évben I. Károly egykori vagyonának legnagyobb részét – Berki, Sóskút, Érd, Tárnok, Eben, Keszi és Sasad – hűséges bárójának, Szécsényi Tamásnak adományozta, míg Diósdot Sáfár István visegrádi várnagynak és az egykori Budafelhévíz közelében fekvő Nándort a budai magisztrátusnak juttatta.

*

A Nánabeszter nemzetség vérvonala a 14. század elejére minden bizonnyal sírba szállt. Címerüket (egy karddal nyakon átszúrt ezüst ló) a Siebmachers Wappenbuch, egy híres 17. századi armálisgyűjtemény tartotta fenn. Láthattuk, hogy a nemzetség gyarapodásának csúcsán számottevő birtokokkal rendelkezett Budakeszitől egészen Tárnokig. Felmerülhet a kérdés, vajon mi a helyzet a mai Százhalombattával? Mint ismert, Báté (Bothey, Batta) első említése egy 1318-as királyi oklevélben maradt fenn, amikor talán Tamás, a Nánabeszter nembeli Berkiek utolsó tagja sem volt már életben. Mégis, később a Szécsényiek által birtokolt sóskúti uradalom részeként említik Százhalom falu felét 1424-ben, amikor a pénzhamisítással megvádolt Salgói (Szécsényi) Miklóst vád alá helyezték. Az uradalom részét képezték Érd és Berki birtoktestei is. Ebből kiindulva talán elképzelhető, hogy már a Nánabeszterek is birtokoltak a mai Százhalombatta területén a 13. században, de persze az sem kizárható, hogy a Szécsényiek későbbi szerzeményéről van szó.

Források

• Buzás Gergely (2013). „Sárkány Ambrus érdi udvarháza”. Archaeologia – Altum Castrum Online. MNM Visegrádi Mátyás Király Múzeum: 2–16.
• Györffy György (1998): Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza IV. Akadémiai Kiadó.
• Horváth Lajos (1993). „Érd 750 éves. Érd az Árpád-korban”. Földrajzi Múzeumi Tanulmányok. 12: 3–9.
• Karácsonyi János (1901). A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. III. kötet. Magyar Tudományos Akadémia.
• Zsoldos Attila (1993). „Nemzetség és várjobbágyság (Megjegyzések a várjobbágy-nemzetségek számának kérdéséhez)”. Turul. Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság. 66 (4): 15–25.
• Zsoldos, Attila (1997). Az Árpádok és alattvalóik. Magyarország története 1301-ig. Csokonai Kiadó.
• Zsoldos Attila (2011). Magyarország világi archontológiája, 1000–1301. História, MTA Történettudományi Intézete.n