Az ortodox kereszténység
Az Orosz Egyház nagy korszaka
Szegedinácz Anna
A tatárok oroszországi uralma mintegy kétszázötven évig tartott (1237-1480), bár a kulikovói ütközet után (1380) fokozatosan gyengült. 1450 körül szinte névlegessé vált. Ebben az időben az Egyház tartotta ébren a nemzeti öntudatot, kapcsolta össze a szétesett Oroszországot. Az orthodoxiának köszönhető az orosz nép újjászületése, egy új orosz állam kialakulása, amely lényegesen más volt, mint a kijevi. Központja Moszkva lett.
Oroszország metropolitája, Péter (1308 -1326) oda tette át a székhelyét. Moszkva még kicsiny, jelentéktelen város volt ebben az időben. A tatár uralom idején három nagy személyiség emelkedett ki. Névai Szt. Sándor (Alexandr Nevszkij) – Oroszország legnagyobb hadvezér-szentje, Novgorod fejedelme. (Az egyetlen fejedelemség volt, melyet a tatárok nem dúltak fel). Permi Szt. István (1396) és Radonyezsi Szt. Szergij (1392).
Nyugat-Európa keresztes hadjáratot szervezett Novgorod – a keresztény oroszok ellen. Ezért Névai Szt. Sándor elfogadta a tatár hűbéruralmat, így kelet felől biztosította magát. Legyőzte a svédeket (1240), majd a német lovagrendet is (1242-ben).
Permi Szt. István az északi és keleti törzsek között végzett térítő munkát. Nyelvükre fordította le az istentiszteletekhez szükséges szentírási szemelvényeket, liturgikus szövegeket. A zürjén (komi) törzsek megtérítésére szentelte életét. Megalkotta a zürjén abc-t, melyhez a helyi rovásírást vette alapul.
Radonyezsi Szt. Szergij, az orosz nemzet legnagyobb szentje személye szorosan összefonódott az ország felszabadításával.
Észak erdőségeiben remeteként élt. Fiatal tanítványok gyűltek a „sztarec” – öreg köré. Később monostori közösséggé (Szent Háromság Lavra) szervezte őket.
Aktív politikai szerepet vállalt, a moszkvai nagyfejedelmek tanácsadója lett. A kulikovói ütközet előtt (1380) felkereste őt Dmitrij Donszkoj fejedelem – az orosz hadak vezére – és áldását kérte felszabadító harcához.
A kolostorok körül előbb zarándok telepek, majd pionír telepesek jelentek meg, kitolva a civilizáció határait az orosz erdőségekben. A XIV-XV. században a kolostorok sűrű hálózata keletkezett a Fehér-tenger és az Északi-sarkkör vidékéig, terjesztve a keresztény kultúrát az északi nomád törzsek között.
Ebben a korban érte el csúcspontját az orosz egyházművészet is. Szebbnél szebb hagymakupolás templomok épültek. Az ikonfestészet túlszárnyalta a bizánci mesterek művészetét. Radonyezsi Szt. Szergij hatása alatt dolgozott az orosz ikonfestészet legnagyobb alakja – Andrej Rubljov.
Konstantinápoly a többi keleti patriarchátussal, a balkáni egyházakkal együtt török uralom alá került. Mivel Oroszország viszont felszabadult a tatár uralom alól, az Orosz Egyház vezető szerephez jutott. Az orosz földdel egyidőben az Orosz Egyház is elnyerte függetlenségét.
Az utolsó moszkvai metropolita – akit még a konstantinápolyi patriarcha nevezett ki – a görög Iszidorosz volt. Részt vett a ferrara-firenzei uniós zsinaton. Mint a római unió híve Moszkvából Rómába kényszerült menekülni. Az Orosz Egyház főpásztor nélkül maradt. Konstantinápolytól nem kértek új metropolitát, néhány évig halogatták a megválasztását. (Konstantinápoly 1453-ban esett el.)
1448-ban püspöki zsinatot hívtak össze, melyen Konstantinápoly megkérdezése nélkül választották meg az új moszkvai metropolitát. Az Orosz Egyház de facto autokefál – önálló – lett.
A város eleste után a Konstantinápolyi Patriarchátus is megtagadta a firenzei-uniót, így helyreállt a kapcsolat közöttük. Az autokefalitást 1589-ben jogilag is – de jure – elismerte. Az 1593-as helyi – konstantinápolyi – zsinaton a moszkvai metropolitát patriarchai rangra emelte.
1472-ben III. Iván moszkvai nagyfejedelem feleségül vette az utolsó bizánci császár unokahúgát – Zsófiát –, dinasztikus kapcsolatot teremtve. Ettől kezdve kezdte használni az „autokrátor” és a „cár” címeket. Államcímerként pedig a bizánci kétfejű sast.
Moszkvát hamarosan a „harmadik Rómának” kezdték tekinteni. Úgy gondolták, az első Róma barbárok befolyása alá került, eretnekségbe esett. Konstantinápoly a firenzei-uniótól fertőződött meg, török uralom alá került. Kettő elbukott, de a harmadik – Moszkva – áll. Negyedik pedig nem lesz. Egykor a bizánci császár az orthodoxia bajnoka védelmezőjeként lépett fel.
A „harmadik Róma” fogalma egyfajta orosz messianizmust bátorított, mely időnként azt eredményezte, hogy az oroszok Isten választott népének tekintették magukat.
A XVII. században Oroszország áldozatul esett a lengyel hódításnak. 1613 után azonban talpra állt. A nemzeti újjáépítés és reformok kora következett, melyben fontos szerepe volt az Egyháznak.
Nikon patriarcha a XVII. század közepe táján revízió alá vette az orosz liturgikus könyveket az eredeti görög textusok – szövegek – alapján. Ragaszkodott hozzá – görög módon – az oroszok is három újjal vessenek keresztet. Ez bántotta a „harmadik Róma” híveit – görög újítást láttak benne. Így keletkezett az óhitűek (ó-szertartásúak) ma is fennálló szakadása. Ők továbbra is két újjal vetettek keresztet.
Nikon nagyratörő célja volt, hogy az Egyházat az államhatalom fölé emelje. Nem csak azt követelte, hogy a patriarcha vallási kérdésekben abszolút hatalommal rendelkezzen, hanem igényt tartott az államügyekbe való beavatkozás jogára is. Ezért elmérgesedett viszonya Alexij cárral. 1658-ban visszavonult, de nem mondott le hivataláról. Az Orosz Egyház nyolc évig főpásztor nélkül maradt.
1666-ba a cár zsinatot hívott össze Moszkvában. A zsinat, melyben az alexandriai és antióchiai patriarcha elnökölt, Nikon reformjai mellett, de személye ellen döntött. Megerősítette a kijavított liturgikus könyveket, a keresztvetés három ujjas formáját. Viszont Nikont megfosztotta patriarchai méltóságától, újat választott. A világi és egyházi hatalom harmóniájának bizánci elmélete mellett foglalt állást.
Ez utóbbi határozat nem maradt sokáig érvényben. I. Péter cár (1682-1725) nem engedte megválasztani az 1700-ban elhunyt Adrián patriarcha utódját. 1721-ben eltörölte a patriarchátus intézményét, helyette 12 tagú Szinódusra bízta az Egyház kormányzását. Tagjait – közöttük csak három volt főpap – a cár nevezte ki. Így bármikor fel is menthette őket. A cárt a Szinódus ülésein személyes megbízottja az „oberprokuror” képviselte.
Péter és utódai – Erzsébet, II. Katalin cárnők – Oroszországot nyugati típusú abszolút monarchiává akarták alakítani. Ez a kolostorokat, szerzetesi életet számos kedvezőtlen intézkedéssel sújtotta, korlátozva az igazi egyházi élet kibontakozását.
A szinodáris rendszer 1919-ig maradt érvényben, de az egyház sohasem tekintette normálisnak a cár Egyház feletti gyámkodását, nem nyugodott bele jogfosztottságába.
A XIX. században újult erővel indult a térítő munka a szibériai „pogányok” és a mohamedánok között. Külföldön – Aleutákon, Alaszkában, Kínában, Japánban.
II. Miklós cár lemondása után – 1917. augusztus 15-én – összeült az Összorosz Zsinat, visszaállította a Patriarchátust, reformprogramot fogadott el. 1917. november 4-én Tichon moszkvai metropolita került a kétszáz év óta üresedésben lévő patriarcha székébe.
Az iszlám és az ellenreformáció között
Konstantinápoly elestével az Orthodox Egyház nagy része – hosszú évszázadokra – török uralom alá került.
A törökök uralmuk kezdetén a keresztény alattvalókat bizonyos nagylelkűséggel kezelték. Az iszlám a Bibliát is szent könyvnek tekinti, Jézust pedig prófétának. Szemükben a keresztény vallás tökéletlen ugyan, de mégsem teljesen hamis. Megengedték vallásuk gyakorlását, abban a reményben, hogy majd békésen beleolvadnak a „tökéletesebb” iszlámba.
Amikor II. Mohamed szultán elfoglalta Konstantinápolyt, felszólította Gennádiosz Szcholáriosz szerzetest – korának legnagyobb theológusát –, foglalja el a patriarchai trónt.
Gennádiosz patriarcha személye (1453-1456 és 1458, majd 1463) garanciát jelentett, hogy Konstantinápoly végleg elutasítja a firenzei uniót. A patriarchát maga a szultán iktatta be hivatalába, ahogyan korábban a bizánci császárok tették.
A török társadalmi rendszerben a keresztények is helyet kaptak, ez azonban csupán egy garantált alsóbbrendűség volt. Az iszlám uralma alatt másodrendű vallásnak számított, követői másodrendű állampolgárok voltak. Súlyos adókat fizettek, megkülönböztető ruházatot viseltek. Nem szolgálhattak a hadseregben, mohamedán nőkkel nem házasodhattak. Az Egyháznak tilos volt térítő munkát végezni. A térítők és megtértek halállal lakoltak.
Az adózás fej-adó és véradó volt. Az elsőt (törökül: harácsot) a keresztények azért fizették, hogy joguk legyen viselni a fejüket. A második esetében bizonyos rendszer szerint elvették a keresztények fiúgyermekeit, mohamedánoknak, törököknek – janicsároknak – nevelték őket. Mindez nem jelentett olyan üldözést, mely ellen a keresztények vállalták volna a vértanúságot, csak állandó demoralizáló hatása volt.
A mohamedánoknak nem volt különbség vallás és politika között. A kereszténységet nem csak önálló vallásnak, önálló politikai egységnek is tekintették. Így lett az Orthodox Egyház a török birodalomban nemcsak vallási, hanem társadalmi-politikai szervezet is. A patriarcha pedig nemcsak vallási, hanem politikai-nemzeti vezető is – „ethnarcha” és „milletbasi”. Ez a rendszer megkönnyítette az Egyház számára a nemzetfenntartás munkáját a török hódoltság évszázadaiban.
A patriarchának hivatalba lépése előtt engedélyező okmányt – „beratot” – kellett kérnie a szultántól, amiért jelentős összeget fizetett.
A törökök rájöttek, előnyös számukra, ha minél gyakrabban váltogatják a patriarchákat. A jelöltek versengése nem kedvezett a Konstantinápolyi Patriarchátus erkölcsi tekintélyének.
A törökök a patriarchát a birodalmon belül élő valamennyi keresztény hívő fejének tekintették. Ez alól nem volt kivétel az Alexandriai, Antióchiai és Jeruzsálemi Patriarchátus sem, bár önállóságuk elvileg fennmaradt. A szintén török uralom alá került bulgár, szerb, román Egyházak is elvesztették egykori önállóságukat. Teljesen a Konstantinápolyi Patriarchátus joghatása alá kerültek.
Az Egyháznak nem volt módja alkotóan továbbfejleszteni a bizánci keresztény kultúrát. Két ellentétes tendencia figyelhető meg. Egyfelől rendkívül szigorú konzervatizmus, másfelől kritikátlan elnyugatiasodás. Okai: mivel nem tudta továbbfejleszteni, igyekezett minél jobban konzerválni. Másrészt mivel nem volt lehetőség az orthodox theológia kibontakoztatására, kénytelen volt nyugati – katholikus, protestáns – theológiákon tanulni, ami nem maradt hatás nélkül.
A reformáció hullámai megtörtek az Orthodoxia határánál, hiszen problematikája fel sem merült. De az ellenreformáció komoly zavarokat, uniós válságokat idézett elő az Orthodox Egyház jelentős részében.
A Földközi-tenger keleti partvidékén ferencesek és jezsuiták térítettek az orthodoxok között.
A lengyelek által elfoglalt Ukrajnában és a Habsburg-birodalomban a római unió propagátorai az orthodox egyházi vezetőket ígéretekkel, megvesztegetéssel, a népet nyílt erőszakkal próbálták rábírni a Rómával való unió aláírására. Konstantinápoly diplomáciai cselszövések színtere lett. Mind a katholikus, mind a protestáns hatalmak követei befolyásuk alá igyekeztek vonni a Patriarchátust.
A XVII–XIX. század között az Orthodoxiának kétfrontos harcot kellett folytatnia az iszlám és az ellenreformáció ellen.
Kyrillosz Lukarisz konstantinápolyi patriarcha fiatalon részt vett, a Konstantinápolyi Patriarchátus képviselőjeként az 1596-os breszt-litovszki uniós zsinaton. Negatív tapasztalata miatt később – patriarchaként – minden erejével szembe szegült a római befolyásnak.
A hitviták alatt protestáns theológiai hatás alá került. Tragikus sorsa végül azzal pecsételődött meg, hogy janicsárok megfojtották. Holttestét a Boszporuszba dobták.
1638-1691 között az Orthodox Egyház elhatárolódott Kyrillosz kálvinista nézeteitől. Hat helyi zsinat is elítélte hitvallását. Később viszont Mogila Péter kijevi metropolita, majd II. Doszitheosz jeruzsálemi patriarcha adott ki egy-egy orthodox hitvallást, melyek római katholikus kézikönyvek alapulvételével készültek. Mogila Péter hitvallását a jasi zsinat 1642-ben csak javított formában volt hajandó elismerni. Doszitheosz patriarcha hitvallását 1672-ben a jeruzsálemi zsinat erősítette meg.
A Földközi-tenger keleti partján voltak olyan helyek, ahol az orthodoxok és a katholikusok testvéri egyetértésben éltek.
Azonban 1724-ben római misszionáriusok szakadást idéztek elő az Antióchiai Patriarchátusban. Az elszakadt féllel elfogadtatták a pápai főhatóságot – a római uniót.
*
1755-ben Róma-ellenes hangulat alakult ki. A keleti patriarchátusok érvénytelennek nyilvánították a katholikus keresztelést. Megkövetelték az orthodox hitre áttérő katholikusok újrakeresztelését.
Hasonló intézkedéseket hozott 1441-1667 között az Orosz Orthodox Egyház is, mely a lengyel hódítások, az ukrajnai unió idején szintén újrakeresztelte a rómairól az orthodox hitre áttérőket.
A korábbi iszychaszta zsinatok és a XVII-XVIII. századi helyi zsinatok is képesek voltak az ellenreformáció kihívásaira választ adni.
A török hódoltság hosszú évszázadaiban sokan elhagyták hitüket. Érdekből, kényszerűségből muzulmánok lettek.
Az Orthodox Egyház nem csak az igaz hit megőrzésén fáradozott, hanem ébren tartotta a török iga alatt sínylődő népek nemzeti érzését, öntudatát.
*
A XIX. század Törökország fokozatos gyengülésének, a balkáni orthodox népek felszabadulásának, egyházi életük újjáéledésének kora. Az öt évszázad török uralom alatt az Orthodoxia megőrizte őket az eltörökösödéstől, tömeges hitelhagyástól. Két külső hatás is segítette őket, Oroszország növekvő katonai, politikai ereje, s a francia forradalom keletre ható hullámai.
Először Montenegrónak sikerült kiharcolnia függetlenségét. Harcukat főpapjaik vezetése alatt vívták. 1799-ben vált függetlenné. Sokáig püspök-fejedelmek kormányozták őket. Legnevezetesebb Petar Petrovics Nyegos. Mindig az uralkodó unokaöccse volt a trónörökös. Világi dinasztia csak 1851-ben került hatalomra.
A szerbek először akkor kísérelték meg lerázni a török igát, amikor az osztrákok 1688-ban felszabadították Belgrádot. A törökök megtorló hadjárata nyomán 1690-ben mintegy 40 000 szerb család kényszerült Magyarországra menekülni, Csernojevics Arzén pétyi érsek vezetése alatt.
Következő felkelésük 1804-ben történt Karagyorgyevics vezetésével. 1815-ben pedig Obrenovics állt a szabadságharc élére. Mindketten dinasztiát is alapítottak.
1830-ban a törökök Milos Obrenovicsot ismerték el Szerbia fejedelmének. Az ország bizonyos fokú önkormányzathoz jutott, de adót kellett fizetnie a szultánnak. Továbbá meg kellett engednie a török haderő további ott tartózkodását.
A konstantinápolyi patriarcha 1832-ben biztosított autonómiát a Szerb Egyháznak. 1879-ben teljes fokú önállóságot – autokefalitást – kapott.
A szerbek felkelését 1821-ben a görög szabadságharc követte. A szabadságharc kitörésekor a törökök kivégezték V. Gergely konstantinápolyi patriarchát és mintegy 30 000 görögöt.
1829-ben az ország déli része felszabadult. A görögök – a nagyhatalmak nyomására – Ottó bajor herceget választották meg királynak. Ez német politikai orientációt és a nyugati típusú szinodális egyházi rendszert jelentett. 1833-ban – mert nem tudott normális viszonyt kialakítani a török fennhatóság alatt lévő Konstantinápolyi Patriarchátussal – kikiáltotta autokefalitását. A Patriarhátus ezt csak 1850-ben ismerte el.
A két román fejedelemség – Havasalföld és Moldva – 1828-1829. évi orosz-török háború eredményeképpen kapott bizonyos fokú politikai önállóságot, majd 1859-ben Cuza Sándor perszonáluniójában Románia néven egyesült. Az új állam függetlenségét a törökök 1862-ben ismerték el. Cuza egyesítette a fejedelemségek Egyházait is. 1865-ben kikiáltotta annak önállóságát. Az autokefalitást a Konstantinápolyi Patriarhátus csak 1885-ben vette tudomásul.
A balkáni népek közül a bulgárok szabadultak fel legutoljára. Náluk az Egyház még a törökök idején lett önálló – 1870-ben. 1875-ben orosz segítséggel szabadultak fel.
A felszabadult balkáni népek értelmisége – mely a politikai vezetés birtokában jutott – nyugat-európai országokban szerezte műveltségét. Szerbia és Montenegró kivételével Nyugat-Európától kapott királyi dinasztiát. Ezzel tágra nyitották kapuikat a nyugati befolyás előtt. Így akarták megújítani politikai, gazdasági, kulturális, sőt egyházi életüket is.
Csak az I. világháború után kezdték újra felfedezni saját történelmi múltjukat, kulturális örökségüket. Akkor kezdte újra a maga méltó helyét elfoglalni a hagyományos értékeket megőrző Orthodox Egyház.
Forrás:
Az orthodox kereszténység – Bp. 1984.
Szerkesztette: D.Dr. Feriz protoierej,
esperes-adminisztrátor.
