Egyensúlyban

Beszélgetés Tamási József atyával

– BK –

Ötven éve szentelték pappá, ezért számára az idei év az aranymisék éve. A Váci Egyházmegye tagjaként ott teljesített szolgálatot, ahova helyezték. Százhalombattára már nyugdíjasként érkezett, hogy segítse Illéssy Mátyás atya munkáját, majd ténylegesen nyugdíjba vonult és végleg itt telepedett le. Azóta könyvet írt, előadásokat és aranymiséket tart, életéről Tamási József atyával beszélgettünk.

– Ön akkor döntött az egyházi pálya mellett, amikor Magyarországon az egyház megtűrt volt. Honnan és mikor jött az indíttatás, hogy pap legyen?

– Nagyapám egy Batthyány gróf szolgálatába állt, így került később a családunk Kunszentmiklósra. A családom vallását gyakorló, templomba járó volt. Édesapám, amíg édesanyámat meg nem ismerte, lelkipásztor szeretett volna lenni, talán innen eredeztethető az én elköteleződésem. Az, hogy pap legyek néha, néha fordult meg a fejemben. Talán az első ilyen gondolat szüleménye volt egy kis versecske, amelyet 11 éves koromban írtam és a hitről szól.

Egyébként ugyanolyan kamasz voltam, mint bárki más. Szerettem a lányok társaságát, szerelmes is voltam, közkedveltnek éreztem magam, mindig kovácsolódott körülöttem egy közösség. A gimnáziumban jó voltam matematikából, fizikából, ezért mérnöki pályára készültem, de nem sikerült a felvételim. Ez nagyon elkeserített.

A papi hivatás a két éves katonai szolgálatom alatt fogalmazódott meg bennem. Leszerelésem után jelentkeztem a Váci Egyházmegye Püspökségén papnövendék jelöltnek, és egy felvételi sorozatot teljesítve felvételt nyertem a Szegedi Hittudományi Egyetem Papnevelői Intézetébe. Akkor éreztem először, hogy a helyemen vagyok, hogy talán ezért nem sikerült a Műszaki Egyetemi felvételim, mert nem az volt az én utam. Engem a lelkipásztori munka érdekelt, a hívek tanítása, gyűjtése, a hit, a kultúra terjesztése, az emberi sorsok.

– Említette, hogy vallásos családból származik. Milyen volt a családi háttere?

– Édesanyám igazi budai úrilány volt, zongoratanárnőnek készült. Édesapám Budapesten született és ott járt középiskolába, itt ismerkedtek meg. Házasságkötésük után Taskerten telepedtek le, ahol édesanyámnak nem nagyon volt lehetősége hivatását gyakorolni, mert lekötötte a háztartás, a nagy kert és a sorra születő gyerekek nevelése. Négyen vagyunk testvérek, elég nagy korkülönbséggel én vagyok a legkisebb. Édesanyámmal gyakran jártunk Budapesten színházba, operába, kiállításokra. A kultúra és annak terjesztése iránti vonzalmam innen eredeztethető.

– Ön nagy utazó is, szinte az egész világot bejárta. Ez is családi hozomány? Ezek az utak szolgálatteljesítések, vagy pusztán egyéni vágyak?

– Sokat utaztunk a családdal is, de az első külföldi utam 17 éves koromban volt a Német Demokratikus Köztársaságba. Itt két hetet töltöttem egy nemzetközi ifjúsági táborban. Onnantól kezdve minden évben jártam külföldön. Kezdetben csak a szocialista országokba, majd amikor már lehetett más országokba is eljutottam és tényleg szinte az egész világot bejártam. Ezek az utak elsősorban a saját kíváncsiságomat elégítették ki. Az utazási költségeimet magam fedeztem, a szállásokon viszont sokat lehetett spórolni azzal, hogy egyházi intézményekben szálltam meg. Felszentelt papként azonban gyakran vezettem zarándokutakat is és gyakran tartottam misét a helyi hívek számára.

– Az öt éves Hittudományi Egyetemet négy év alatt végezte el. Mi volt ennek az oka?

– Jól ment a tanulás, olyannyira, hogy hívtak a budapesti teológiára tanulni, amit nem vállaltam, egyrészt mert ott elsősorban tudósokat képeztek és én kifejezetten lelkipásztor szerettem volna lenni. Másrészt azért, mert a már családos testvéreim ott éltek kis gyermekeikkel és biztos voltam benne, hogy elvonják a figyelmemet a tanulástól. Így maradtam Szegeden és mivel már volt rá példa, hogy engedélyezték két év összevonva való teljesítését, engedélyt kértem és kaptam arra, hogy a harmadik-negyedik évet egy év alatt végezzem el. A követelményeket sikerült teljesítenem és a negyedik év végére felszentelt diakónus voltam. A következő évben, 1974 júniusában – éppen ötven éve – került sor pappá való felszentelésemre.

– Az, hogy hol teljesít szolgálatot saját döntés, vagy kinevezés?

– Mindenkor az egyházmegye püspöke dönt hogy hol végezzük szolgálatunkat és nem mi. Kezdetben kinevezés, a későbbiek folyamán már van némi döntési jogkörünk arról, hogy elfogadjuk-e vagy nem. Az első szolgálati helyem helyszínét a felszentelésemet követő vacsorán tudtam meg. Mindenki tányérjánál volt egy boríték, melyben a szolgálati hely volt megjelölve. Én a Nógrád vármegyei Bercelre kerültem, itt tartottam első misémet is 1974. június 23-án. Miséztem, lelkipásztori munkákat végeztem és hittanórákat tartottam, nemcsak Bercelen, hanem több környékbeli településen is.

Három év múlva Tiszakécskére helyeztek át, újabb három év múlva Soroksárra kerültem, majd onnan két év múlva Rákosszentmihályon voltam káplán. 1983-ban Tiszaföldvárra helyeztek, ahol harminc évet töltöttem. 2004-ben, amikor a kartali plébános meghalt, Beer Miklós püspök megkérdezte, hogy elvállalom-e a megüresedett pozíciót? Bár nagyon jól éreztem magam és eredményes volt a tiszaföldvári munkásságom, a kartali plébániahivatal vezetését kihívásnak éreztem és elfogadtam a felkérést. Nyolc évig voltam ott plébános, de az egyházi hierarchia nagyon szigorú és feladatorientált ezért az egészségi állapotomra hivatkozva a püspök nyugdíjazott. El voltam keseredve, hiszen még aktívnak éreztem magam.

Nyugdíjas papként a lakhatásom is veszélybe került. Saját lakásom nem lévén a papok számára fenntartott nyugdíjas otthon egyikébe kellett volna beköltöznöm. Ekkor sietett segítségemre Illéssy Mátyás, aki kijárta nekem az engedélyeket ahhoz, hogy a százhalombattai plébánián lakhassak és dolgozhassak. Így kerültem Százhalombattára. Amikor Matyi atyát felmentették, én maradtam a plébánián, elláttam a papi feladatokat, igyekeztem egyben tartani a híveket az Óvárosban. Nemcsak a helyi híveket, hanem a teljes egyházközséget igyekeztem szolgálni szentmiséimmel, előadások, zarándokutak, szervezésével.

Mikor az új plébánost kinevezték, a plébániahivatalt mint lakóhelyemet némi türelmi idő után el kellett hagynom. Megint lakhatási gondjaim lettek. Három út állt előttem, a papi nyugdíjas otthon, amihez én még mindig túl aktívnak tartottam magam, a családi házunk Kunszentmiklóson, ahol a 82 éves nővérem él, vagy saját lakás. Észérvekre és a szívemre hallgatva, a hívek segítségével Százhalombattán maradtam, itt tervezem hátralévő életem eltölteni nyugdíjasként.

– Hogy telnek a papi nyugdíjas évei?

– Kezdetben nagyon fájt, hogy az egyház nem tart rám igényt. Azóta egyensúlyba került az életem. Bár két éve volt egy balesetem, amiből nagyon lassan gyó­gyulok, de továbbra is járom az országot és előadásokat tartok; ha hívnak, misézek, temetek, esküvőt tartok. A papi felszentelésem ugyanis egy életre szól, azt nem lehet nyugdíjazni. Egy idősotthonba járok rendszeresen, valamint a katolikus televízióban végzek különböző feladatokat.

Régi adósságom volt a martfűi Szent Tamás templom építési és berendezési történetének megírása. Az idén sikerült ezt is megírni és kiadni. Martfűn nem volt templom, és ugyan évtizedeken keresztül voltak törekvések arra, hogy legyen ott is, engedélyt csak a rendszerváltás után kaptunk erre. Emellett rendszeresen írok cikkeket az utazásaimról is.

Az idei évem különösen zsúfolt lesz, hiszen épp ötven éve, hogy felszenteltek, ezért az egykori szolgálati helyeimen és ahova még hívnak, aranymisét fogok tartani. Ezekre sokat kell készülnöm. Egyrészt a mise szövegével kapcsolatban, másrészt több helyen kulturális program is kapcsolódik az aranymisémhez.

Most 76 éves vagyok, de még érzek magamban erőt a papi hivatásra. Sok hívem kitart mellettem, segítenek a mindennapokban, az előadásokra, programokra hoznak-visznek. Nagy vágyam még, hogy utazhassak, bár fizikálisan ezt most nehéz kivitelezni, de bízom benne, hogy hamarosan rendbe jövök és elindulhatok.