Más szemmel: Forradalom és szabadságharc…

… avagy népfelkelés és polgárháború Magyarországon 1956-ban

Részlet Mitták Ferenc könyvéből

1956. október 23.

1956. október 23-án komoly és jelentős népmozgalom támadt Magyarország fővárosában, Budapesten. A nap során politikai tömegtüntetések sorozata kezdődött, amelyek változásokat, demokratikus átalakulást követeltek. A kezdődő diáktüntetés néhány óra alatt kiterjedt a munkásságra, majd az egész fővárosra.

A tüntető tömegek több helyszínről egy helyre, a Bem-szoborhoz vonultak. Késő délután több, egyenként is tízezres tömegre szakadtak szét a tüntetők: a Parlament előtt Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését követelték; mások Sztálin szobrának ledöntéséhez kezdtek; ismét mások pedig a Magyar Rádió székháza előtt követeléseik azonnali bemondását akarták elérni.

A nap estéjén aztán a Rádiónál eldördültek az első lövések, és az addigi tüntetés hamarosan fegyveres harccá, felkeléssé terebélyesedett. A fegyveres felkelés éjjel 11 óra körül kezdődött, s reggelre a felkelők győzelmével végződött. Közben a főváros számos más pontján is fegyveres csoportok szerveződtek, amelyek felvették a harcot a hajnali óráktól megjelenő szovjet páncélosokkal. A főváros körüli szovjet csapatok beavatkozását Gerő Ernő, az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) első titkára kérte telefonon, amelyet utólag október 26-án Hegedűs András, mint volt miniszterelnök, antedatálva írt alá.

A szovjet tankokkal szembeszálló fegyveresek zöme fiatal munkás, ipari tanuló, egyéb diák volt. A gyakran tizenéves „pesti srácok”-hoz a társadalom más rétegeiből is csatlakoztak, ám csak jóval kisebb számban. A békés tüntetésből fegyveres felkelés lett. A harcosok – elterjedt mondással: forradalmárok, szabadságharcosok, felkelők – együttes száma nem sokkal haladta meg a néhány ezret, viszont őket támogatta a lakosság többsége, még a vidék részéről is. A küzdelem a városi gerillaharc formáját öltötte. Frontális ütközetekre nem került sor; a felkelők lesből ütöttek rajta kisebb alakulatokon, semmisítettek meg szűk utcákba szorult tankokat (pl. benzines palackokkal, és ostromoltak meg néhány középületet. A szovjet tankok pedig célpont hiányában vaktában lövöldöztek – mozgó alakokra, épületekre, s oda, ahol felkelőket sejtettek.

Egységes, vagy akárcsak jól körülhatárolható ideológiával a felkelők nem rendelkeztek. Kommunisták és antikommunisták, hívők és ateisták egyaránt akadtak közöttük. A pillanatnyi célokon túlmutató közös törekvésük a nemzeti függetlenség visszaszerzése és a diktatúra megdöntése volt.

Az addig mindenható párt- és állami vezetés bénultan állt a fejlemények előtt. Október 23-án éjjel Nagy Imrét visszavették az MDP Politikai Bizottságába, majd miniszterelnökké nevezték ki. Gerő Ernő főtitkár maradt, s egyenlőre Nagy Imre is az események után kullogott.

Október 25-én a Parlament előtt tüntetőkre sortűz dördült, amelynek közel 100 halálos és rengeteg sebesült áldozata lett. A véres esemény olaj volt a tűzre. A már lankadni látszó fegyveres harc új erőre kapott, s a népharag brutális erővel fordult az addig is gyűlölt ávósok ellen.

A Parlament előtti vérengzést követően Nagy Imre kezdeményezésére menesztették Gerő Ernőt és a régi vezetés néhány más tagját. Az MDP új első titkára a Rákosi börtönéből 1954-ben szabadult Kádár János lett. A felkelés megítélése azonban nem változott. Rádiónyilatkozataikban egyelőre Kádár és Nagy Imre is „ellenforradalmárokról” beszélt. Nagy Imrében csak október 26-ára tudatosult, hogy a kormánynak két lehetősége van: a szovjet csapatokra támaszkodva kíméletlenül leverni a felkelést, vagy elfogadva a diákok és a felkelők követeléseit, az események élére állni. Súlyos lelki tusa után Nagy Imre az utóbbi mellett döntött. Javaslatára a pártvezetés október 28-án újraértékelte az eseményeket, és „ellenforradalom” helyett „nemzeti demokratikus mozgalom”-nak minősítette a történteket. Ezzel egyidejűleg Nagy bejelentette, hogy a szovjet katonai alakulatok rövidesen elhagyják Budapestet, és idővel egész Magyarországról kivonulnak. Elismerte a különböző forradalmi szervezeteket, s ígéretet tett ezek integrálására az állami intézményrendszerbe. A harcosok számára teljes amnesztiát helyezett kilátásba. Bejelentette, hogy az ÁVH-t feloszlatják, s visszaállítják a Kossuth-címert. Szólt arról is, hogy a kormány általános bér- és normarendezést fog előterjeszteni, s hogy az erőszakos téeszesítéseknek véget vetve az új agrárpolitika támogatni fogja a magánparasztokat.

Nagy Imre október 28-ai bejelentéseivel a kormány összhangba került a diákok és a tüntetők eredeti követeléseivel. Az ezen az alapon megkezdett tárgyalások eredményeként október 30-án megalakult a Nemzetőrség, amely a rendőri alakulatok mellett a felkelők fegyveres csoportjaira épült. A szovjet egységek ugyanezen a napon megkezdték a kivonulást Budapestről. Az MDP feloszlott, és Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven alakult újjá. Ezzel egyidejűleg a régi koalíciós pártok is újjászerveződtek. Különleges hatalmi szervek voltak a munkástanácsok, amelyek a nagyobb üzemekben alakultak meg.

Az egypártrendszer felváltása a többpártrendszerrel megegyezett Nagy Imre és az MSZMP vezetőinek jövőre vonatkozó elképzeléseivel. A november 2-án újjáalakult Nagy Imre-kormányban a kommunistákat Nagy Imrén kívül már csak ketten – egyikőjük Kádár János, az MSZMP első titkára volt – képviselték, a kisgazdákat és a szociáldemokratákat viszont hárman-hárman és a parasztpártiakat is ketten.

1956. októberének utolsó napjaiban úgy látszott, hogy talán Moszkva is elfogadja a kibontakozásnak ezt az útját, s a felkelés, céljait elérve, lezárul. Tehát volt remény a változtatásra, de a Szovjetunió nem hagyta. Moszkvában a fegyveres beavatkozás mellett döntöttek, s Nagy Imre utódául Kádár Jánost választották ki. A szovjet hadsereg magyarországi csapatmozdulatainak hírére Nagy Imre november 1-jén bejelentette Magyarország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok a „Forgószél” nevű hadműveletben általános támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok ellen. 5 óra 20 perckor Nagy Imre drámai hangú rádióbeszédben hozta az ország és a külföld tudomására: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” Ezt a beszédet többször is megismételték. A felkelők azonban sehonnan sem kaptak segítséget. Nagy Imre nem sokkal később elhagyta a Parlamentet és munkatársainak egy csoportjával együtt a jugoszláv követségre távozott, ahol menedéket kapott.

A november 4-ei szovjet támadással egyidejűleg tért vissza Kádár János Moszkvából az országba, és a szolnoki rádióban bejelentette a „magyar forradalmi munkás-paraszt kormány” megalakulását a saját vezetésével. Szovjet tankokon vonult be kormánya tagjaival Budapestre, a hol november 7-én tette le az esküt az Országházban Dobi Istvánnak, az Elnöki Tanács elnökének.

A fegyveres felkelést pedig november 11-ére – a felkelők részéről hősi harc után – a szovjet túlerő leverte. Hamarosan az egész ország az új kormány fennhatósága alá került.

Megjegyzések, felvetések, gondolatok:

• A magyar alkotmány és külön törvény az 1956. október 23.–november 4. (november 11.) közötti történéseket „forradalom és szabadságharc” jelzővel látta el az 1990-es rendszerváltás után, így lett nemzeti ünnep, munka- és tanítási szünet, piros betűs ünnep a naptárban.
Megfontolandó annak átgondolása, hogy a minősítés nem fedi a valós eseményeket, politikai indíttatásból született. Az 1990-ben kialakuló új hatalom 1956 örökösének tartotta magát, kellett egy dicső múltbéli esemény, amit a zászlójára tűzhet és ez legyen „az 1956-os forradalom és szabadságharc”, hiszen a résztvevők, a meghurcoltak jelentős része vagy családtagjaik még éltek, és óhajtották a „rehabilitációt”. Tehát mondhatni, hogy politikai számítás is ott volt a háttérben, így szerezni támogatást a változásoknak.
A „számítást” jól igazolja, hogy a 2020-as évekre megfakult az eseményekre való emlékezés, valamifajta kötelező, gyorsan letudandó ünneplés lett csupán, például Nagy Imre neve már szinte el sem hangzik (hisz végül is a jelentős szerepe mellett mindvégig kommunista volt, ami már egyre inkább nem példa és nem vállalható, sőt a jelenlegi vezetés már nem 1956-ot, hanem inkább a Horthy-korszakot tartja elődjének). A „forradalom és szabadságharc” minősítés nem fedi a valóságot, valójában hamis címke.

• Az 1956 őszi eseményeket helyesebb lenne fegyveres felkelésnek, népfelkelésnek nevezni. Egyrészről szinte csak Budapestre korlátozódott (legalábbis a fegyveres harc), néhány ezer fő, külön-külön operáló felkelőcsoport harcolt a fennálló kommunista hatalom és az őket segítő szovjet egységek, tankok ellen. A „szabadságharc” elnevezés is túlzás, az országos szovjetellenesség („Ruszkik haza!”) még nem jelent szabadságharcot.
Ha a kormány megsegítésére nem jelennek meg Budapesten a szovjetek, a szovjet tankok, akkor nincs is „szabadságharc”, mert nincs kire lőni (egyébként országosan nem volt fegyveres fellépés a szovjetek ellen!). Tehát csínján kell bánni a minősítésekkel!
A kialakuló fegyveres harc inkább nevezhető – a fegyveres felkelés mellett – polgárháborúnak (a kommunisták és a felkelők között). A szovjet katonai segítség a kommunista hatalom helyreállítását célozta. Tekintettel arra, hogy csak Budapestre korlátozódott a szovjetek elleni harc, viszonylag szűk körű volt, amolyan városi gerillaharc, ezért sem nevezhető szabadságharcnak. További érv, hogy szabályos csata, összecsapás nem volt, a magyar fegyveres csoportok külön-külön működtek és harcoltak, csaptak össze kisebb szovjet katonai egységekkel. Természetesen a magyar felkelők harca mindettől függetlenül hősi és elismerésre méltó volt!
Véleményem szerint tehát 1956-ban nem „forradalom és szabadságharc”, hanem „népfelkelés és polgárháború” zajlott Magyarországon.

• Ha végiggondoljuk, 1956 októberében nem volt forradalom. Mitől is lett volna forradalom? A felkelésnek nem volt leírt programja, távlati célja, csak követelések voltak. A harc élén nem állt elismert vezető, mert Nagy Imre – érdemei elismerése mellett sem – volt az, mint például a Rákóczi-szabadságharcban II. Rákóczi Ferenc. A felkelésnek nem volt egységes vezetése, egységes fegyveres ereje, hadserege. A hivatásos magyar hadsereg – tisztelet a kivételnek! – nem csatlakozott sem a „forradalomhoz”, sem a „szabadságharchoz”, vagy inkább a „felkeléshez”. A néhány ezer fős, külön küzdő pesti fiatal, a maga tapasztalatlanságával nem győzhetett a sokszoros túlerejű szovjet egységek felett. Csak idő kérdése volt a vereség.
A felkelésben két követelés kristályosodott ki: a kommunista hatalom megreformálása (és nem új rendszer létrehozása), egy demokratikusabb rezsim, állam létrehozása; elérni, hogy a II. világháború nemzetközi eredményeként Magyarországon állomásozó szovjet csapatok hagyják el az országot, vonuljanak haza (mint 1955-ben Ausztriából). Ezért sem volt a harc „szabadságharc”, csak követelés, amit fegyverrel akartak nyomatékosítani. A felkelés nem egy új rendszer létrehozását tűzte ki célul, hanem a meglévőt akarta megreformálni, demokratikusabbá tenni, átalakítani; mások pedig a II. világháború előtti viszonyokat (a Horthy-rendszert) kívánták restaurálni, visszahozni. Az óhajon túl ehhez nem volt ereje a népmozgalomnak, amelyet 1989-ben Pozsgay Imre „népfelkelésnek” minősített. Ennél jobb és pontosabb minősítés ma (2022-ben) sem lehet.

• Az a minősítés, hogy „fegyveres felkelés és polgárháború” volt 1956-ban, nem jelenti a résztvevő felkelők tetteinek lebecsülését. Igen, büszkének kell lenni az eseményekben résztvevőkre, és meg kell emlékezni róluk és tetteikről. Viszont nem kellene őket forradalmároknak és szabadságharcosoknak nevezni!

• Az 1956-os események forradalomnak és szabadságharcnak való elnevezését elősegítette, hogy a felkelés során és után a kommunisták „ellenforradalom”-nak nevezték („1956-os ellenforradalom”), később innen adódott, hogy akkor nem „ellenforradalom”, hanem „forradalom” volt. Ez így téves és hamis. A „szabadságharc” is túlzás, inkább „polgárháború”-ról beszélhetünk: a felkelők a fennálló kommunista rendszer ellen lázadtak fel, a két fél közötti harcot nevezhetjük belső „polgárháború”-nak, ez aztán kisugárzott országos méretekre is. A harcokban részt vevő szovjet katonai egységek a felbomló kommunista rezsim megsegítésére vonultak be Budapestre. Figyelemre méltó, hogy az országban másutt nem volt fegyveres harc az oroszokkal szemben. És ismét hangsúlyozom, hogy a Budapesten folyó összecsapások méreteiben kicsik voltak, utcai gerillaharc, valójában csatára, nagyobb ütközetre nem is került sor.
A téves minősítő elnevezést megalapozta, hogy a külföldi sajtó és a nyugati politikusok is 1956-ban és azóta is „forradalomról és szabadságharcról”, valamint „forradalmárokról és szabadságharcosokról” beszélnek.

• El kellene jutni oda, hogy az ország együtt emlékezzen meg 1956 áldozatairól: a felkelőkről, a kivégzett mártírokról, és más halottakról is, akár ha kommunisták, civil lakosok vagy szovjet katonák voltak is. Egy közös emlékmű lehetne méltó hozzájuk!
Elgondolkodtató, hogy korábban köztörvényes bűnöző, például betörő, rabló, netán gyilkos, mint „1956-os forradalmár” díszsírhelyet kap a 303-as parcellában, márványtáblát emelnek neki, utcát és közterületet neveznek el róla, viszont a másik oldalon az elesett sorköteles katona vagy más személy a megvetés, az elhallgatás tárgya. Pedig a másodsorban említettek is áldozatok, a családjuk őket is elsiratta, ma is megemlékezik róluk. A közös emlékmű akár megbékélést is hozhatna az országnak!

• Utolsó megjegyzés a „forradalom és szabadságharc”, illetve „népfelkelés és polgárháború” minősítéshez: a magyar történelem sok más, jelentős eseménye miatt is indokolt lenne az 1956-os történet átnevezése. Néhány példa:
1437 – Budai Nagy Antal féle erdélyi parasztfelkelés
1514 – Dózsa György vezette parasztfelkelés vagy parasztháború
1604–1606 – Bocskai István erdélyi fejedelem vezette felkelés a Habsburgok ellen (régebben hívták szabadságharcnak is)
1619, 1623, 1626 – Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadjáratai a Habsburgok ellen
1697 – Hegyaljai kuruc felkelés
1735 – Békésszentandrási felkelés (Szegedinácz Péró)
1831 – koleralázadás, -felkelés
Vannak külföldi példák is, hogy a harcot felkelésnek és nem szabadságharcnak nevezik, csak a XX. századból:
1918 – „Spartacus felkelés” Berlinben
1950-60-as évek – algériai háború
1950-53 – koreai háború
Arab-izraeli háborúk
1953 – berlini munkásfelkelés (szovjet, NDK-s hatalom ellen)
1956 – poznani munkásfelkelés
1970-80-as évek – afganisztáni háború (szovjet megszállókkal szemben)
Tehát sok esetben nevezték el a fegyveres ellenállást felkelésnek, avagy egyszerűen háborúnak, ami adott esetben talán csak az ország kisebb részére terjedt ki. Ezekhez hasonló az 1956-os magyar népfelkelés is. Nem forradalom, hanem fegyveres népfelkelés, egyben polgárháború is volt. Szabadságharc pedig semmiképpen sem, mert nem a Szovjetunió ellen hirdették és vívták. A felkelők azon politikai követelése, hogy a szovjet csapatok vonuljanak ki az országból, valamint a hatalom támogatására Budapestre nyomuló szovjet egységek elleni harc még nem elégséges arra, hogy szabadságharcról beszéljünk.

Összegzés:

Az 1956. október 23-án Budapesten meginduló fegyveres felkelés a magyar történelem egyik dicső fejezete. A harc a kommunista diktatúra ellen folyt, az elégedetlen néptömegek a rendszert kívánták megdönteni, illetve megreformálni. Szó nem volt egy más rendszer létrehozásáról, beszédes tény, hogy a reformer kommunista Nagy Imrét követelték miniszterelnöknek. Ő kezdetben a rendteremtést, a felkelés leszerelését akarta, de a régi rendszer mellett fellépő szovjet csapatok Budapestre való bevonulása után a népfelkelés mellé állt, és kormányával a követeléseket kívánta teljesíteni. Sajnálatos módon nem jutott idő a megvalósításra, mert Moszkvában a felkelés katonai letörése mellett döntöttek.

Az 1956. november 4-én meginduló, sokszoros túlerejű szovjet katonai támadás megpecsételte a felkelés sorsát. November 11-én elhallgattak a fegyverek (apróbb fegyveres összecsapások még később is voltak), és megkezdődött a kommunista hatalom újbóli regnálása, valamint a megtorlás a népfelkelésben résztvevőkkel szemben. A népfelkelés követelései az 1990-es rendszerváltást követően valósultak meg.