Mi az Óvárosban vagyunk otthon

Huff Zsoltnál jártunk az óvárosi Lehel utcában

Nagy-Rakita Melinda

Huff Zsolt 1993 óta százhalombattai lakos, 2001-ben költözött az Óvárosba családjával. Jelenleg a MOL Magyarország DS ügyvezető igazgatója. Hozzá tartoznak a MOL magyarországi finomítói, a tiszaújvárosi Petrolkémia, a Logisztika teljes szervezete és a Kutatás-fejlesztés. A magyarországi mol-osok hatezer fős csapatából háromezer ötszáznak első embere. Most elsősorban az óvárosi létről kérdeztük.

– Elsőként arra kérem, mutatkozzon be olvasóinknak. Igaz, hogy sokan ismerjük a Finomítóból, de talán itt az Óvárosban mégsem annyian, vagy elég jól.

– Ajkán születtem, ott nőttem fel. Tizennégy éves koromig laktam ott. Utána kilenc évet Veszprémben töltöttem a szakközépiskolai és az egyetemi évek alatt. A munka meg a nősülés hozott Százhalombattára, első munkahelyes MOL-os vagyok. Itt kezdtem a Finomítóban, ahol végigjártam a ranglétrát. Az akkori gyakorlat szerint műszakos blokk-kezelőként kezdtem. Három és fél évig jártam műszakba. Ott mindenféle pozíciót betöltöttem. Szépen – az évek során – ahogy tanulgattam a technológiákat lépegettem előre és lettem üzemvezető, üzemcsoport-vezető, fejlesztés vezető. Nagyon sok projektben volt szerencsém részt venni. A 10 ppm-es üzemanyagok gyártását szolgáló kénmentesítők megvalósításában, a benzinkeverő felújításában, amely akkor, a 90-es évek végén Európa legmodernebb benzinkeverő üzeme volt.

2008-ban kerültem ki Olaszországba, a mantovai finomítóba termelésvezetőnek és az igazgatóhelyettesi pozícióig jutottam. Igazgató azért nem lehettem, mert bár megtanultam olaszul, ott ebbe a szerepbe mindenképp helyi szakembert vártak. Mivel nagyon sok helyi hatósági ügyet kellett intézni az nagyon erős hendikep lett volna, ha ezt egy külföldi végzi.

2010-ben visszakerültem Magyarországra, ahol az összes MOL finomítónak és az ellátási láncnak optimalizációjáért voltam felelős.

2014-ben elnyertem a TVK-ban a termelési igazgatói állást. Amikor a MOL száz százalékos tulajdonrészt szerzett a TVK-ban és kivezette a tőzsdéről, felkértek, legyek az újonnan megalakult Petrolkémia vezérigazgatója. Úgy alakult, hogy én voltam a TVK utolsó és a Petrolkémia első vezérigazgatója. Akármit is jelentsen ez. Ez egy egészen más pozíció, egy ezerfős négyszáz milliárd árbevételű cég első emberének lenni nagyon komoly kihívás meg küldetés.

Azokat az értékeket, azt a tudást, amit itt szereztem Százhalombattán, nagyon jól tudtam ott kamatoztatni. Nagyon jó négy év volt, komoly változásokat sikerült ott elérni. Azt gondolom, hogy most nagyon jó pályán van az a cég, én úgy is hagytam ott, hogy egyrészt jó kezekben van, másrészt komoly perspektíva áll előttük.

2017 végén kerültem vissza Budapestre, most a MOL DS szervezet ügyvezető igazgatója vagyok. Hozzám tartoznak a magyarországi finomítók, a Petrolkémia, a Logisztika és a Kutatás-fejlesztés.

– Azt mondta, a munkahely mellett a nősülés hozta Százhalombattára. Mesélne a családjáról?

– Nős vagyok, feleségem a Dunai Finomítóban dolgozik, a Minőség-biztosítás vezetője. Két gyerekünk van. Lilla huszonkét éves, ő már csak félig lakik velünk, Budapesten él. Most diplomázott média-kommunikációból szerzett BSC diplomát nagy büszkeségünkre. Megint váltottunk egy generációt, már van egy diplomás gyerekünk. Zalán tizennyolc éves a SZISZKI-be jár. Jövőre fog érettségizni az ötéves gimnáziumban. Zenél, gitározik, ő nagyon sok kulturális rendezvényen feltűnik itt Százhalombattán, legutóbb az Óvárosi Napokon is fellépett. Én magam sajnos nem voltam ott, mert sürgősen vidékre kellett utaznom, apukámat baleset érte. Csak az utolsó programon tudtunk részt venni. Meg voltam döbbenve, hogy mennyi ember jött ott össze. Úgy látom, érdemes ilyen rendezvényeket szervezni.

– Akkor maradjunk most egy kicsit a zenénél, szintén zenész, ahogy én tudom.

– A zene számomra az örök szerelem. Gitárral kezdtem, pár éve basszusgitározom. Zenélek, amikor csak lehet, nagyon jó munka utáni kikapcsolódás. Sajnos a munka mellett sokkal kevesebb időm jut rá, mint szeretném.

Tavaly megalakítottuk a Trixie Rubato nevű együttest a százhalombattai zenész társakkal. Ebben olyan ismert arcok zenélnek, mint Kiss Péter dobos, akit már más zenekarokban is hallhatott a közönség, egyébként szintén MOL-os. Énekesünk Szabó Bisztricsány Beatrix, ő a Bergendy együttesben vokálozott, most Százhalombattán tanít. Katona György ritmus hangszereken játszik, őt optikusként az SZTK-ból ismerhetik. Szabó Éva billentyűs sokak által ismert, a kórusrendezvények kiváló zongoristája-énekeseként. Puskás István, a legnagyobb gitártanárok egyike gitározik nálunk. Bolla Gábor harsonás a Zeneiskolában tanít, egyébként meg a Ladánybenében fújja. A basszusgitáron pedig én játszom. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ilyen kiváló zenészekkel zenélhetek együtt. Sokféle zenét játszunk, partyt, jazzyt, funkyt, soult, Rhythm and Bluest, LGT-t, Charlie-t.

– Hol találkozhat a zenekarral a közönség?

– Ritkán játszunk együtt, hiszen mindenkinek megvan a saját dolga, de van néhány emlékezetes fellépésünk. Legnagyobb sikerünk, hogy tavaly felléphettünk Budapesten az Arénában, a MOL karácsonyon. Szerintem ez – az Arénában játszani – minden zenésznek ott van a bakancslistáján.
Legközelebb pedig a Battai Napokon fogunk fellépni, ott meghallgathat bennünket mindenki, aki kilátogat a rendezvényekre.

– Honnan a kötődés az Óvároshoz, mióta él itt?

– 1993 óta élek Százhalombattán, 2007-ig folyamatosan itt laktam. Azután kezdődött a munka miatti „vándorlás”. 2008-ban kiköltöztünk a családdal Olaszországba, de havonta hazajártunk. A gyerekek magántanulóként itt tanultak továbbra is, bár kint is jártak iskolába. 2010-ben költöztünk haza, majd én pár év „battaiság” után 2014-ben elkerültem Tiszaújvárosba. Egészen 2017-ig ingáztam és inkább ott éltem, mint Százhalombattán.

Az Óvárosban 2001-ben építkeztünk, akkor költöztünk ide. Addig a lakótelepen laktunk. Én azonban már korábban is jártam ide, mert az apósomnak itt van szőlője a Turul utcában és elég sűrűn megfordultunk az Ófaluban. Amikor először jöttem a Lehel utcába még mindenütt földes út és kukoricás volt. Mindössze az utca elején volt néhány ház.
Az 1990-es évek végén pedig, amikor pár évig a DLC-ben (Dunafüredi Labdarúgó Club) fociztam, itt kaptunk pályát, ide jártunk edzésre.

– A szőlőhöz szorosan hozzátartozik a borkészítés is, korábban ezzel is foglalkozott.

– Amikor megörököltük az apósom szőlőjét, három éven keresztül készítettünk reduktív technológiával bort. Szép tanulás volt, szerettem csinálni, de ezt derékba törte a tiszaújvárosi lét. Azóta elmentek az öregek is a környékről, akiktől lehetett tanulni, ennek a varázsa is eltűnt és az időmbe sem fér már bele most, hogy nagyobbrészt Budapesten vagyok. Amikor még a Finomítóban dolgoztam volt, hogy reggel 3.20-kor felkeltem és még munka előtt kimentem permetezni.

Most, hogy este hat körül érek haza, ez már nem fér bele. Pedig sokat adott nekem a szőlő és a bor. Megtanít fegyelemre. A szőlő nem tűr fegyelmezetlenséget. Nem lehet megtenni, hogy majd a jövő héten permetezek. Másrészt meg csodás érzés, hogy mire eljutsz a szüretig, már szinte minden fürttel találkozol. Már ismersz mindent a szőlőben, megfogdosod, lekacsozod, megpermetezed. Azért a szőlőtől nem váltunk meg, egyelőre bérbe adtuk.

– Mit gondol arról, hogyan lehetne megmozdítani, bevonni az Óváros vérkeringésébe, programjaiba ezt a fölső részt is? Hiszen most már a négyezer lakos jelentős része a Matta kert és a Régészeti Park közötti területen él. Hogyan érhetnénk el, hogy az itt élők is hasonló közösséget alkossanak, mint a régi ófalusi településrész lakói?

– Azt vettem észre, hogy ide többnyire a lakótelepiek költöztek ki, ők nem az igazi falusi életet élik, hanem a lakótelepit. Csak éppen nem egymás fölött, hanem egymás mellett laknak. Azért nekünk itt a fölső részen nagyon jó társaságunk van. Ismerjük egymást, utcabált rendezünk minden évben, de csak a közvetlen szomszédokkal. Korábban a szomszéd utcában is volt ilyen. De ez is úgy működik, mint a lakótelepen a lépcsőházban. A saját lépcsőházukban ismerik egymást, a de a másikban már nem.

Amíg megvolt a Vadkacsa meg a Gabo ott volt társasági élet, ott találkoztak az emberek. Ezek már nincsenek, átalakult az egész, ez már inkább egy városi környezet, nem falusi. Igmándi Feri bácsi, a szódás is hozzákötődik a faluhoz. Apósommal mindig oda jártunk szódáért, a régi alumínium ballont töltögettük.

A Szent László utcán – szoktunk arra biciklizni, kutyákat sétáltatni –, ahogy jár-kel az ember akarva akaratlanul is látja, még megvan az a klasszikus életforma, hogy kiállnak az utcára, összefutnak, beszélgetnek, ráköszönnek az ismerősre. Az itt fent valahogy nincs meg.

Azért láttam már, hogy meg lehet mozdítani itt is az embereket. Szívet melengető dolog volt, amikor jött az árvíz, gyorsan ment a riadólánc és innen is ment le mindenki segíteni. Látszik, hogy benne van a potenciál az emberekben. Persze ne rendezzünk azért árvizet.

Ott van a Duna-part, az egy nagyon szép rész. Talán oda lehetne értelmesen programokat szervezni, oda biztos sokan elmennének. Meg a Téglagyár, az egy fantasztikus, jó adottságú terület, azt valami ütős dologgal feldobni. Azzal nagyon sok embert oda lehetne vonzani. Ezeknek a területeknek a kihasználásával lehetne megmozdítani az embereket a fölső részekről is.