Lángoló határ

500 éve történt a mohácsi csata

Részlet Mitták Ferenc „Megperzselt keresztek” c. könyvéből

Villámok és napsugarak Báté felett

Az 1526-os év Szent Jakab hava 19. napjának délutánján perzselőn tűzött a nap. Az út két oldalán megdőlt az érett gabona, a forróságban a kalászok mélyen lehajtották fejüket. Szenvedélyesen harsogtak a szöcskék, sokan voltak, mint a fűszál, s a búzába, rozsba szórták éles, süketítő kiáltásaikat. Más hang nem is szállt a forró ég alatt, melynek csillogó kékje sárgásba hajlott, mintha rögtön vörösbe csapna át, akár a parázshoz tartott fém.

Az úton két fegyveres lovas poroszkált dél felé: Bátéi ­Lőrinc, a királyi testőrség főlegénye, és fegyverhordozója, Károli János. Érd faluból igyekeztek a néhány mérföldnyire lévő Bátéra, mindkettőjük szülőfalujába. A valamikori római hadiút a Dunához közel kanyargott a dombok között, amelyek nem is annyira dombok, mint inkább emberi kezek által emelt halmok voltak. Ismerték a nagyapáik mesélte történetet: abban az időben, amikor Pannónia földjén a rómaiak éltek, a keletről érkezett rokon nép, a hunok ezen a környéken vívtak véres csatát a rómaiakkal. A magyarok testvérnépe, a hunok győztek, s a halmok alá a csatában elesett hun harcosokat temették. Bátéi Lőrinc és legénye e vidékről származott, gyermekkorukban szinte minden halmot megmásztak, felderítettek. Most is azért jöttek lassan, mivel keresték a gyermekkori emlékeket. Az elöl haladó Lőrinc letért az útról és a Duna felé vette az irányt, ahol egy kisebb erdőn át vezetett egy csapás. A legénye szótlanul követte, megszokta már, hogy ha ura a gondolataiba mélyed, nem jó őt zavarni.

A lovasok beértek az erdőbe. Hatalmas fák között, melyeken nem tudott áttörni a fény, keskeny út vezetett előre, két lejtő közé szorulva. Dohos hűvösség csapta meg őket; nedvesség, mely megborzongatja a bőrt és ellepi a tüdőt. A fénytelen, levegőtlen úton fű sem nőtt; moha takarta a földet. Az egyik helyen két elszáradt fa állt; a lombok között nyílás támadt, s a résen bezuhogott a fény, átmelegítette a földet, életre keltette a fű, a pitypang magjait; apró, finom, fehér virágokat bontott, mint a köd, és sárgállott az orsó formájú gyűszűvirág is. Lepkék, méhek, zömök darazsak meg szúnyogok, és ezer röpködő rovar, piros pettyes katicabogarak, zöldesen fénylő földtúrók, fekete szarvasbogarak nyüzsögtek ebben a világos, meleg „kútban”, mintha csak a súlyos lombok fagyos árnyékába ásta volna valaki.

Bátéi Lőrinc megállította a lovát, a legénye melléje léptetett.
– Emlékszel-e, János, ugye, itt történt? – törte meg a hallgatást.

A fegyverhordozó rábólintott:
– Igen, itt, uram. Szerencsétlen egy nap volt az. Szegény Palkó! – hallgatott el, s mindketten a gondolataikba mélyedtek.

Tizenöt évvel azelőtt, egy ugyancsak Szent Jakab havi napon történt, hogy a tízéves úrfi és a vele egykorú két játszótársa a nyári zivatar elől a fák alá húzódtak. Nagy villámlások és mennydörgések közepette tombolt a vihar, amikor egy villám éppen abba a fába csapott, amely alá menekültek. Egyikőjük, Szeder Pali holtan maradt a fa alatt; ők ketten, Lőrinc úrfi és Károli János pedig halálra rémülten rohantak haza a vészhírrel. Csuromvizesek és sárosak lettek hazáig, addigra a vihar is lecsendesedett. A síró szülőkkel együtt jöttek aztán Paliért. Azt a napot, azt a gyászt máig sem tudják feledni.

Néhány perc némaság után továbbindultak. Lassan elfogytak a fák, s a távolban már látszott Báté templomának tornya. Megösztökélték lovaikat, s lassú ügetésbe csaptak át. Egyszer csak a hátuk mögött, észak felől tompa morajlás hangzott. Hátratekintettek, s látták az ég alján a sötét, egyre emelkedő viharfellegeket. Már villámok cikáztak, dörgött az ég, hűvösebbé vált a levegő.

– Jó lesz igyekeznünk – rikkantott fel Lőrinc. – Vágta! – adta ki a parancsot.

A két lovas a gyorsan növekvő fellegek elől vágtatva igyekezett haza. Elsuhantak mellettük a parti cserjék, ligetek, el a falu temploma. Aztán már ott is voltak a Bátéi család udvarháza előtt. Addigra kövér cseppekben már hullott is az eső. Leugráltak lovaikról, Lőrinc úr a legénye kezébe adta a gyeplőt, s ő maga beugrott az oszlopsorral díszített tornácra. János a két lovat vezetve szapora léptekkel indult az istállók felé.

Az ég sűrű villámokkal volt tele, melyet hangos mennydörgések követtek. Lőrinc a tornácon leverte a port magáról, s mire felnézett, már futott is feléje Piroska, a felesége és a legifjabb Bátéi családtag, az ötéves fia, Bálint. Lőrinc karjába ölelte mindkettőjüket és megcsókolta őket. Már hónapok óta nem találkoztak, mert a szolgálat és a hadi készülődés Budán tartotta a királya mellett.

– Jól vagytok? Hadd nézzelek benneteket! – forgatta meg Lőrinc a szeretteit. – Kész férfi vagy már! – veregette a fia vállát.
– Jól vagyunk, most már különösen jól, hogy hazajöttél. De gyere már beljebb! – fogta meg a kezét Piroska, és húzta be a házba hites urát.

Beléptek a házba.
– Hát édesapám? – kérdezte Lőrinc.
– Kint a határban, de biztosan behúzódtak a vihar elől a tanyára – jött a válasz.

Lőrinc édesanyja, Mária asszony még a születésekor meghalt, ezért is ragaszkodott úgy az apjához. Lőrinc levette sisakját, vörös köpenyét és a legközelebbi székre dobta. Feleségét és fiát átkarolva az ablakhoz lépett, s a tornácon át kitekintett az udvarra, a falu szórtan elterülő házaira. Az esőfüggönyön át csak sejlettek a házak, melyeket az esti szürkületet hozó borulásban a villámok fénye világított meg. Percekig álltak és néztek kifelé.

– Csak ma éjszakára maradok, mennem kell vissza. Budáról holnap indul Lajos királyunk a török ellen, én előre jöttem a csapatommal Érdre szállást előkészíteni. Török Bálint uram, apám régi harcostársa, ma éjszakára hazaengedett. De holnap reggel mennem kell, jön a török, s király urunk Tolnánál hadba száll – mondta egy szuszra Lőrinc.

Piroska hozzásimult és megsimogatta férje arcát. – Örülök, hogy itt vagy, a holnapról most ne beszéljünk.
Künn csillapodott a zivatar, a villámok halványultak, az égzengések is halkulva távolodtak.

– Megyek a konyhába – lépdelt el ­Piroska.
– Mi meg kimegyünk Bálinttal az istállókhoz, hátha közben apámuram is megjön – fogta meg fia kezét Lőrinc.

*

Vacsora után hatan ülték körbe a nagy asztalt: Bátéi Kristóf, a falu földesura; Bátéi Lőrinc, a fia; Piroska, Lőrinc felesége; Balázs Tamás, a bátéi birtok intézője; Károli János, Lőrinc úr fegyverhordozója és Örzse asszony, aki Lőrinc dajkája volt és úrnője halála óta a háztartást vezette.

Szótlanul ültek és Kristóf úrra pillantottak, tőle várták, hogy megtörje a csendet. Bátéi Kristóf már őszülő halántékú, de még daliás termetét őrző ember volt; ülve nem látszott, hogy a bal lábát egy 1514-ben kapott sebesülés miatt erősen húzta. II. Ulászló király vitézeként szolgált hosszú éveken át, 1514-ben részt vett a Dózsa-parasztháború leverésében, ki is tüntette magát. A szolgálataiért újabb kisebb birtokot kapott, a harcokban szerzett sebesülése miatt azonban visszavonult Bátéra gazdálkodni. Büszke volt Lőrinc fiára, akit ő kommendált be vagy nyolc éve II. Lajos király testőrségébe, régi harcostársa, Török Bálint kezei alá.

– Töltsél a kupákba, Tamás! – parancsolta intézőjének.

Megvárta, amíg a boroskupákat mindenki kézbe vette, belehörpintett, aztán lassan, megfontoltan beszélni kezdett:

– Nehéz idők jönnek, úgy hírlik, hogy a török szultán hatalmas haddal indult hazánk ellen. Talán már a déli végeknél járhat. Ott őrzi az utakat Tomori érsek, főkapitány, de kevés a katonája. Hogy látod, fiam, királyunk össze tud gyűjteni megfelelő haderőt, hogy a szultánt feltartóztathassuk?
Lőrinc megpödörte bajuszát:

– Urunk, Lajos király, holnap Szent Jakab hó 20-án indul Budáról a Tolnára hirdetett táborba, a gyülekezőhelyre. Jelenleg mintegy 4 ezer főnyi katonaság tart vele, de az előzetes számítások szerint az erdélyi, a horvát és cseh–morva–német hadak beérkezésével a királyi sereg létszáma elérheti majd a 60–80 ezer főt. Talán a végvárak augusztus közepéig feltartóztathatják a törököt, s akkor lehet, hogy a seregünk nagysága miatt is visszafordulnak a szultáni csapatok. 1521-ben is Tolnánál gyülekeztünk, igaz, hogy Nándorfehérvár elesett, de a török ezután visszafordult. Nem tudom, hogy most mi lesz, de egy biztos, hogy az ellenséget nem engedjük az ország belsejébe.

– Ha úgy lesz, mint 1521-ben, akkor szerencsésen alakul a hadjárat – nézett rá Piroskára. – Akkor született Bálint fiunk, a török pedig meghátrált.

– Nono, azért eltelt öt év, fiam! Nem hiszem, hogy Szulejmán szultán most csak úgy hazaoldalogna! Most már nincs Nándorfehérvár és lyukas a déli végvonal. Harc lesz, de én nem féltem a magyart! – dörmögte harciasan Kristóf úr is.

Ismét hallgatásba burkolóztak, csak nézték az asztalon lobogó mécseseket.
Örzse asszony feszengett az asztal végén. – Szólhatok, uram? – nézett Bátéi Kristófra.
– Szóljál csak, Örzse! – biztatta Kristóf úr.

– Érzem, hogy véres harc lesz – mondta Örzse asszony. – Bízunk a királyban és a seregben. Te meg, Lőrinc úrfi, vigyázz a harcban, majd imádkozom érted – nézett szeretetteljesen Lőrincre.

– Ne féltsetek engem, jól felkészültünk minden küzdelemre. Csak jöjjön az a bitang török, olyat koppintunk az orrára, hogy azt megemlegeti! Ha megjönnek a hadak – heveskedett Lőrinc – a Duna és a Dráva-Száva mocsaraiba fojtjuk a törököt. Szerintem a mi csapataink harci értéke messze felülmúlja az ázsiai barbárokét!

– Majd meglátjuk, fiam. Legyen igazad! – zárta le a beszélgetést a ház ura, Bátéi Kristóf. – Visszavárunk a hadjáratból. Téged is, János fiam – nézett Lőrinc fegyverhordozójára –, és vigyázz a kisebb uradra a csatákban. Mi meg itthon majd aratunk, megtöltjük a magtárakat, hogy legyen mit ennünk és ha kell, a hadnak is.

*

Hajnali két óra volt. Lőrinc és Piroska a tornácon ültek, fogták egymás kezét. A nap távol járt, és ebben az elcsendesedésben a föld minden illata szétáradt. Jázmin kúszott az ablakok köré, szünet nélkül lehelte átható szagát, mely elkeveredett a mezei virágok könnyebb illatával. Lassú szélfuvallatok támadtak, a tegnapi nagy esőtől friss levegő erős zamatát és a virágok bódító illatát hozták magukkal. Az éjjeli sötétben ébredő, s ismeretlen létüket az éjszaka nyugalmába rejtő állatok hangtalan izgalommal töltötték meg a homályt. Nagy madarak kiáltás nélkül suhantak át a levegőn – foltok, árnyékok.

Láthatatlan rovarok zümmögése horzsolta az összebújt pár fülét; a harmatos füvön és az udvar földjén néma futkosás. Csak néhány bús varangyos béka eregette a hold felé rövid, egyhangú szólamát.

Lőrinc és Piroska úgy érezte: szívük kitágult, finom neszekkel telt meg, akár a világos nappal, hirtelen ezer settenkedő vágy mozdult bennük. Megcsókolták egymást. Érezték egymás szívének dobogását, vállaik melegét, és szerelmük elvegyült a nyári éjszaka lágy tisztaságával. Annyira eggyé váltak, hogy könnyedén, gyöngédségük erejével megértették egymás legrejtettebb gondolatát is… E percekben azt hitték, hogy ez örökké így lesz: az elmondhatatlan szeretet nyugalmában.

– Ugye, visszajössz és vigyázol ránk? – súgta Piroska.
– Visszajövök, ígérem – simogatta meg felesége arcát Lőrinc.

Sokáig, nagyon sokáig maradtak így, álmodozva, ölelve egymást, mialatt a hold befejezte égi útját és eltűnt, s a levegő hűvösebb lett. Keleten sápadni kezdett az ég alja. Az észrevétlenül világosodó, hatalmas égboltról eltűntek a csillagok. Vékony madárhang ébredezett valahol. Az udvar fáinak lombjai közül csicsergés bújt elő eleinte csak félénken, azután nekibátorodott, átfűtött lett, jókedvű, ágról ágra, fáról fára terjedt.

A nagy jegenyesor mögött most bíborszínű felhők hegyvonulata tűnt elő, gyöngéd piros fény hullt az ébredő földre. És átszakítva a ragyogó felhőket, tűzzel borítva el a fákat, az egész udvart: lassan megjelent a hatalmas, lángoló golyó.

A nap szemmel láthatóan emelkedett, mintha magasabbról akarta volna megnézni az alatta elterülő tájat. A napsugarak egyre sűrűbben szigonyozták a fákat, minden ébredezett.

Piroska megborzongott a hajnali párától. Lőrinc átkarolta és felemelte:

– Gyere, menjünk, még aludhatunk egy kicsit, mert aztán, a reggeli itatás után indulnom kell vissza, Érdre. A hadjárat után jövök, s talán hosszabban is együtt lehetünk. – Becsukódott mögöttük az ajtó, miközben kint mind erőteljesebben ontották a fényt a napsugarak.

*

Másnap kora reggel Piroska Bálinttal együtt kikocsizott Bátéról a hadiútra, hogy lássák a török ellen vonuló Lajos királyt, és természetesen az ő Lőrincüket. Az út mellett már sokan álltak. Egy jó órás várakozás után, úgy nyolc óra tájban jelentek meg az első lovasok. Hosszú, tömött sorokban haladtak délre. Majd megjelent jellegzetes vörös köpenyében, királyi zászlók alatt II. Lajos testőrsége, közrefogva a királyt.

Piroska és Bálint hiába nyújtózkodtak, Lőrincet nem látták a sűrű lovasoszlopokban. Csak sejtették, hogy ott lehet ő is a délceg lovasok között. A bámészkodó nép zsongott, időnként éljenzett. Már a társzekerek dübörögtek nagy port verve az úton, amikor olyan szóbeszéd terjedt, hogy reggel, az Érdtől való induláskor II. Lajos király lova a faluból kivezető úton megbotlott, és majd’ levetette lovasát. Sokan rossz előjelnek tekintették ezt az induló hadjárat előtt. Piroska is beleborzongott, hosszan nézett a királyi sereg után; magához ölelte fiát, s halkan imát rebegett, hogy épségben viszontláthassa Lőrincet.

Zord viharfelhők

Kisasszony hava utolsó napjának kora reggelén nagy nyüzsgés, jövés-menés verte fel a Bátéi család udvarházának máskor oly végtelen csendjét. Az öreg Bátéi Kristóf rendelkezett, rakatta fel két szekérre az ingóságokat, értékeket, ruhákat, összepakolt élelmet. Balázs Tamás intéző is ott tüsténkedett a szekerek körül. Piroska ifjú asszony és Bálint fia a tornácon állva, magukba roskadva, álmosan nézték a váratlan nyüzsgést. Az istállók felől Károli János, Kristóf úr fiának, Lőrincnek a fegyverhordozója vezetett két felszerszámozott hátaslovat. Ő volt az, aki az előző nap késő este érkezve meghozta a gyászhírt, hogy Lajos király serege a mohácsi síkon csatát vesztett a törökkel szemben.

Elmondása szerint súlyos vereség érte a királyi sereget, sokan elestek, aki tudott, az menekült. Ura, Bátéi Lőrinc a királyi testőrséggel még a csata elején a magyar jobbszárnyon feltűnt török szpáhik ellen indult, ő fegyverhordozóként a táborban maradt. Az alig másfél-két órás csata végén nyári zivatar kerekedett, a menekülő lovasok ott száguldottak el a tábor mellett, János látta a vágtában távozó királyt is. Az általános zűrzavarban a táborban maradtakat is elsodorták a menekülők, nyomukban török üldözők. János Lőrincet nem látta, csak bizakodott, hogy ő is el tudott menekülni a csatából. A sereg teljesen felbomlott, a megmaradtak szétfutottak. Károli János úgy látta jónak, ha visszatér Bátéra beszámolni a történtekről.

Bátéi Kristóf nemesúr tapasztalt hadfi volt, a legény beszámolója alapján rögtön tudta, hogy nagy a baj. Érezte, hogy kevés az idejük, mert Szulejmán hadai a győzelem után biztosan Buda ellen indulnak, talán ha pár napot töltenek a lassú előrenyomulással. Kristóf úr úgy döntött, hogy a családdal nem maradnak Bátén, hanem a Felvidékre indulnak a rokonokhoz. Parancsot is adott még az este a készülődésre, a reggeli indulásra. Az udvarházat lezárják, s a török elvonulása után majd visszajönnek, ha lesz hova, ha nem dúlják fel a martalócok.

Bátéi Kristóf a süvegét levéve állt a szekerek mellett az udvaron, nézte a házat, a környéket. Valami szorítást érzett a mellkasában. Száraz szemmel is sírt, csak befelé. Tudta, hogy menni kell, Piroskát és az unokáját biztos helyre kell vinnie. Lőrinc majd vigyáz magára, a hadjárat után biztosan rájuk talál.

– Gyertek, Piroska, indulnunk kell! – adta ki a parancsot. Menyét és unokáját átkarolta. – No, szálljatok fel a szekérre. – Alig mondta ki, még mindhárman ott álltak, amikor lódobogás hallatszott. Kristóf úr a kardjához kapott, már itt lennének a törökök? De nem. Magányos, véres és sáros lovas vágtatott be az udvarba. Megállt a szekerek előtt. Alig ismertek rá, Lőrinc volt az. Holtfáradtan csúszott le a nyeregből, a kantárszíjba kapaszkodott.

– Meneküljünk, jön a török – nyögte.

Odafutottak hozzá, Kristóf úr és Piroska szinte egyszerre kérdezték: – Megsebesültél, Lőrinc?

Lőrinc az apja vállára tette a kezét, majd onnan Piroskáéra. – Nem, nem sebesültem meg, de két napja menekülök, nem aludtam semmit. – A felszerszámozott lovakkal odaért legényére, Károli Jánosra pillantott.

– Biztosan már mindent tudtok. Mohácsnál odaveszett a királyi sereg. A remélt létszámnál jóval kevesebben, talán ha 25 ezren voltunk. Nem hiszem, hogy sokan elmenekülhettek. Én a testőrséggel a jobbszárnyon küzdöttem, az urunktól elvezényeltek. Óriási volt a túlerő, nem bírtunk a pogánnyal, visszaszorítottak minket. Aztán mindenki menekült, zivatar támadt, villámlott és mennydörgött. Nincs szerencsém a nyári zivatarokkal. Az üldöző szpáhik beértek, megverekedtünk velük, de a lovamat ledöfték és az maga alá temetett. Holtnak tettettem magam. Megvártam az éjszakát, úgy menekültem el. Még jó, hogy ezt a kóborló hátast be tudtam fogni. Nem volt más választásom, hazajöttem. Bízom benne, hogy Lajos urunk is él, majd csatlakozom hozzá.

– Fiam, már összepakoltunk, indulásra készen állunk. Mosakodj meg, öltözz át, majd útközben eszel. Vidd a családot a felvidéki rokonokhoz! Ne Buda felé menjetek, mert először oda megy a török – mondta Kristóf úr. – Mi Tamás intézővel maradunk, a birtokra is kell vigyázni.

– Ezt nem teheti apámuram! – kiáltotta Lőrinc. – A törökök vérszomjasak, nem kegyelmeznek!

– Már döntöttem, fiam – mondta szelíden Kristóf úr. – Ha meg kell halnom, a házam védelmében haljak meg. De az is meglehet, hogy a csapatok elkerülik Bátét, akkor meg nem hagyhatjuk a házat a kóborlóknak, zsiványoknak. No, készüljetek és menjetek.

Fertályóra múlva a Bátéi család elbúcsúzott egymástól: a két szekér egy-egy hajtóval, az első szekéren Piroska és Bálint, a szekerek mellett lovon Lőrinc és fegyverhordozója kikanyarodott az udvarról. Bátéi Kristóf és intézője a ház előtt állva hosszan nézett a távolba vesző szekerek után.

Áradat

Szent Mihály havának első napjaiban Bátéi Lőrinc és családja két szekérrel araszolt a Budát elkerülő utakon a Pilis felé, hogy onnan tovább menjenek északra, a Felvidékre. Aranylón sütött a kora őszi nap. A sugarak végigpásztáztak az utat zsúfolásig megtöltő menekülőkön, vánszorgó szekereken. Lőrinc úr és legénye a szekerek két oldalán lovagolt. Lőrinc az első szekéren utazó feleségéhez és fiához hajolt.

– Már három napja úton vagyunk és alig haladtunk valamit. Félő, hogy beérnek a törökök. Ne meneküljünk inkább lóháton és hagyjuk a szekereket?
– Te tudod, uram – nézett fel Piroska.
– Jó, megnézem, hogy előbbre mi van, miért haladnak ilyen lassan – fordította el a lovát a szekértől Lőrinc. – János, te maradj – utasította legényét.

Hosszú perceket lovagolt a szekerek és a gyalogosan menekülő áradat mellett. Mindenütt síró asszonyok és gyerekek, helyenként imádkozás és egyházi énekek hallatszottak. A menetben szép számmal voltak lovasok, a szekereken is karddal, dárdával felfegyverzett jobbágyok ültek.

Lőrinc egy keresztúthoz ért. Balról is szekerek, állatokat hajtó emberek jöttek. Egy lovas rúgtatott hozzá:

– Lőrinc, hát ti is itt vagytok? – felnézve egy Bátéhoz közeli nemes, Dobozi Mihály nyújtotta feléje a kezét. Összeparoláztak és gyors szavakkal beszélték meg a kialakult helyzetet. Dobozi Mihály a feleségével menekült, arról számolt be, hogy a török portyázók már elárasztották a Dunántúlt és Budát is elérték, amelyet Mária királyné kiürített. Ami szörnyű a tragédiában, hogy a törökök az útjukba eső falvakat felgyújtják, a templomokat kifosztják, a lakosságot pedig kardélre hányják vagy fogolyként elhurcolják. Dobozi hallott egy magyar megerősített szekérvárról, amelyet Pilismaróton állított fel a menekülő lakosság. Ő már felderítette, és azt ajánlotta, hogy amíg el nem ül a hadjárat – hisz az őszi esőzésekkel a török bizonyára elhagyja az országot –, addig csatlakozzanak a szekértáborhoz, ott biztonságban lesznek.

Lőrincnek nem tetszett a terv, hogy bezárkózzanak egy olyan helyre, amelyet a törökök megtalálhatnak és megostromolhatnak. Hisz nem kővárról, hanem szekerekből, szálfákból összerakott táborról volt szó. Tudta, hogy egy erősebb török támadást nem bír ki, de nem volt választás. Az úton minden percben életveszélynek voltak kitéve, hogy mikor törnek rájuk a török száguldók. Piroskára és Bálintra gondolt, akiket az eddigi menekülés is elcsigázott.

Elfogadta a tervet. A pilismaróti tábor jó tíz mérföldnyire terült el, a megbeszéltek szerint arrafelé vették az irányt. A menekülő áradat nagyobb része is megállt a szekérvárnál, de voltak, akik tovább menekültek.

Beesteledett, mire elérték a tábort. A vöröslő napkorong, mely olyan volt, mint egy levágott, véres fej, már éppen lebukni készült a hegyek mögött. A tábor déli kapujához érve, az őrség az egyik szekeret ott fogta a védőgyűrű erősítéséhez, a másik szekérre átrakodva mehettek be a tábor belsejébe. Lőrincék valahol középtájon tudtak megállni, Dobozi Mihály és felesége is velük tartott. Berendezkedtek, aztán a két férfi, Bátéi Lőrinc és Dobozi Mihály felkerekedtek, hogy a szekérvár elöljáróinál jelentkezzenek. Megtudták, hogy a vár óriási területen helyezkedik el, már most tízezernél többen vannak ott, de a menekülők folyamatosan áradnak.

A fegyverforgató férfiakat lajstromba vették, beosztották őrszolgálatra, felderítésre és védelemre. A fegyveresek döntő része karddal, lándzsával, íjjal volt felszerelve, puska csak elvétve akadt. Megpróbálták egységekbe szervezni a több száz, zömmel azonban nem katonaviselt embert. Tervek készültek a szekérvár további erősítésére.

*

Kisasszony-nap után – amely Szűz Máriának, Jézus Krisztus édesanyjának a születésnapja – elapadnak a menekülők. A pilismaróti szekérvárban addigra legalább 25–26 ezer ember keresett menedéket. A tábort Szűz Máriának, Magyarország patrónájának ajánlották, a kapuknál és a belső utak mentén hatalmas fakereszteket helyeztek el, néhány helyre még „Szűz Máriás-lobogók” is jutottak. Rendszeresek voltak az istentiszteletek, a papok sorra járták a szekereket, a sátrakat, a szabad ég alatt táborozókat; együtt imádkoztak és énekeltek. Az élelmiszert nagyon be kellett mindenkinek osztania, egy-egy portyázó csapat néha hozott némi élelmet, de az bizonytalan volt.

Bátéi Lőrinc és családja szintén bizonytalansággal tele, ugyanakkor reménykedve várta az idő múlását. Piroska főzött rájuk és Doboziékra, Lőrinc és Mihály gyakran szolgálatban voltak, nemegyszer Bálintot is magukkal vitték. Aztán pár nap múlva egy kisebb török lovascsapat tűnt fel a tábor körül. Körülszimatolták a szekértábort, majd ahogy jöttek, távoztak.

Még néhány menekülő érkezett, akik arról számoltak be, hogy Szulejmán szultán bevonult Budára, Lajos király pedig valószínűleg meghalt, mert Mohács óta nem látta senki. Elmesélték, hogy a falvak és templomok lángban állnak, a lakosságot fogolynak hurcolják a törökök.

*

Szent Mihály havának tizenharmadik napján aztán véget ért a bizonytalanság: több ezer fős török akindzsi és tatár lovas jelent meg dél felől. A szekérvár védői tudták, hogy csak kemény harc árán védhetik meg életüket. A törökök néhány száz lovassal rohamot indítottak a déli kapu és szekérvárfal ellen. A védők heves nyílzáporral visszaűzték a lovasokat. Ott küzdött a kapunál Bátéi Lőrinc és legénye, valamint Dobozi Mihály is.

A támadás visszaverését követő fertályóra múlva két török lovas jelent meg tolmáccsal a déli kapunál. Ultimátumot adtak a védőknek: azt mondták, hogy a kincsek, aranyak, igás állatok átadása után a szekérvárban lévők szabadon elmehetnek. A táborparancsnokság elutasította a felszólítás teljesítését.
A törökök erre hozzáfogtak a módszeres ostromhoz, a lovaikról leszállva körbefogták a szekérvárat. Az éjszaka során nyugatról próbáltak a táborba betörni, de a védők résen voltak, a szekereken vívott véres közelharcban legyőzték és megfutamították az ellenséget.

Mennydörgés Pilismaróton

Csillagos volt az ég a szekértábor felett, a hold kövéredő gömbje opálos fényt árasztott. Két napja folyt a török ostrom, a második napon a védők három rohamot is visszavertek. Mindkét oldalon sok volt a halott. A tatárok gyújtónyilakat lőttek a szekérvárba, több sátor felgyulladt és leégett. Néhány fakereszt is lángra kapott, s most üszkösen, megperzselve meredezett az ég felé.

Bátéi Lőrinc és Dobozi Mihály ültek a szekerük előtt. A szekéren Dobozi Mihály felesége aludt Bátéi Bálinttal; Károli János, Lőrinc legénye a szekérnek vetve hátát szundikált.

Bátéi Lőrinc felemelte a kezébe temetett arcát:
– Szegény Piroskám, itt kellett meghalnia! Miért is jöttünk ide? – zokogta. A délutáni török roham előkészítésénél a tatárok nyílzáporokat zúdítottak a védőkre és magas ívben a szekérvárba. Lőrinc a déli kapunál küzdött, s csak a török roham visszaverése után kapta a hírt, hogy Piroskát nyílvessző találta. Mint az őrült rohant a szekerükhöz, ölébe vette Piroska fejét. Asszonya még lélegzett, de lelke már távozni készült. Ráemelte gyönyörű szemét és utolsó sóhajtásával rábízta fiukat, Bálintot. Megsiratták és este már el is temették a tábor északi sarkában, egy kis halom alá.

Bálintot is megviselte édesanyja halála, sírt és zokogott, alig lehetett vigasztalni. Dobozi Mihály felesége vette őt gondjaiba, éjfél is volt, mire elszenderültek.

Dobozi Mihály a barátja vállára tette a kezét:
– A bajt nem tudtuk elkerülni, ne emészd magad. Ha a törökök betörnek a táborba, inkább a saját kezemmel végzek a feleségemmel, mintsem a törökök foglya legyen és hárembe vigyék.
Lőrinc megkeményedett hangon szólalt meg:
– Ne üljünk ölbetett kézzel, próbáljuk meg a menekülést. Északon a temetéskor most nem láttunk törököket, talán arra egérutat nyerhetünk. Sokáig már nem tudjuk itt bent tartani magunkat.
Dobozi Mihály rábólintott:
– Próbáljuk meg.

*

Szent Mihály havának idusán a pilismaróti szekérvár védői és lakói mennydörgésekre ébredtek. Riadtan néztek fel az égre, de az tiszta volt, a kelő napsugarak szökelltek a fák és a szekerek között.

Bátéi Lőrinc és környezete is felugrott az éktelen zajra.
– Ágyúlövések – kiáltotta, s ezzel megadta a mennydörgések okának forrását. A déli kapu felől recsegés-ropogás hallatszott, fojtó füst áradt. A táborban, a szekerek között rémült sikoltozás, rohangálás támadt.
– János, gyorsan a lovakat! – adta ki Lőrinc a parancsot.

A kis csapat a méhkasként zsongó táborban megindult észak felé. Lőrinc a fiát felültette a lovára, libasorban vezették a hátasokat. A hátuk mögött újabb és újabb mennydörgések hallatszottak. A szekérvár északi falához értek. Ott már a tolongó emberek megbontották a szekereket és kezdtek kiözönleni.
Lőrincék is kiértek. A négy lovas – Bátéi Lőrinc a fiával, Károli János, Dobozi Mihály és felesége – nyugat felé vette az irányt. Sebes iramban hagyták el a már égő, füstölő, sikolyokkal teli szekérvárat. Mögöttük gyalogosan menekülő emberek és néhány lovas, de azok északra tartottak.

Félórás kemény vágta után egy mezőn járva, a messzeségben török lovasokat vettek észre. Megpróbáltak irányt változtatni és egy távolban feltűnő erdőt elérni. A törökök is meglátták őket. Vad hajsza kezdődött, a lovaikat a kimerülésig űzték, de a távolság fogyott köztük és az üldözők között.

Néhány száz méterre az erdőtől Dobozi Mihály feleségének lova a hajszától összerogyott. Megálltak, s kiszabadították a ló alá szorult asszonyt. Dobozi Mihály maga elé vette asszonyát és folytatták a menekülést. Hamarosan az ő lova sem bírta az öldöklő iramot. A többiektől messze elöl járó két török akindzsi beérte őket. Az első kardcsapásokat Bátéi Lőrinc és Károli János fogta fel, amíg Dobozi Mihályék feltápászkodtak. A két törököt levágták, de Bátéi Lőrinc lovát szúrás érte, ott vergődött a mezőn. Bátéi Lőrinc felkapta a lováról már korábban, az összecsapás előtt a földre csúsztatott fiát, Bálintot. Felnyújtotta legényének, Jánosnak. Leszakította az anyjától örökölt aranyláncot a rajta lógó kereszttel a nyakából, és Bálintnak adta:

– Őrizd meg, fiam, és emlékezz ránk! Meneküljetek, majd mi feltartóztatjuk az üldözőket.
– Apám! – sikoltotta Bálint, és kinyújtotta kezét. János azonban megértette, hogy nincs idejük, megsarkantyúzta a lovát és az erdő felé vágtatott.
Bátéi Lőrinc Doboziék felé fordult. Azt látta, hogy az asszony Mihály lábainál hever, a melléből tőr nyele állt ki. Azonnal felfogta, hogy barátja beváltotta szavát.

Bátéi Lőrinc még egy pillantást vetett a fia és legénye után, még tudatáig jutott, hogy elérték a menedéket nyújtó erdőt, aztán kardját marokra fogva odalépett Dobozi Mihály mellé.

Nyitókép: Than Mór: Mohácsi csata (1856)